Szél

Nem tudnám megmondani miért, de ki vagyok simulva. A munkám nem kevesebb, a hülye idő nem jobb, sőt ma éjjel még fáztam is, és Bridget még egy lépéssel tovább lépett, immáron ultraabszurdban utazik. A kedv, akár az idő, szubjektív, vagyis hát Bergson után szabadon Biedermann Izabella korszakalkotása: Kedv és szabadság.
Azt hiszem, van a szabadságnak egy olyan fokozata, ami a tehetetlenség belátásához kapcsolódik. Olyankor az ember elenged pár kötelet, ami a földhöz rögzíti, az ember kirepül a világűrbe, a kötél meg visszaesik a sziklára. Most úgy érzem, mától szabad(ságon) vagyok. Ez persze nem igaz a szó szoros értelmében, de valahogy mégis megkönnyebbültem.  A szabadság könnyű mámor, egy pohár pezsgő a halál előtt, ringatózás a világegyetem kozmikus tengerén.
Nem tudom, és nincs is olyan, aki tudná, érdemes-e. Az élet, a lelkiismeret, a munka, a tenni akarás, a bármi. Esetleg a szeretet. Mert arra van valami gyanú, hogy az (minden cinizmusunk ellenére) mégis érdemes. Bizonyíték nincs.
Lehet, hogy a szél, egyébként. Hogy az könnyített a világon éjszaka, a tavaszi, a böjti, a világtakarító szél. Kifújta a világból a nehéz, kátrányos lelkifurdalást, meg a bántások fekete, éles kavicsait. Késett egy napot a tavasz, de csak ideért.