Soha

Bárhogy is gondolkodom, mindig arra jutok, hogy a legfontosabb dolgok egyike az, hogy soha ne legyen mindegy. Na most ez nem egy annyira nagyívű gondolat, mint amilyennek látszik, viszont eléggé szembe megy a buddhista/taoista elképzelésekkel.
Az Egylet éppen felbomló mézeséveinek romjain ünnepeltünk=beszélgettünk egy gyűjteményes névnapos, illetve születésnapos társaságban a héten, és mivel mind a négyünknek van köze az oktatásügyhöz, a szakma is szóba került.
Rose, aki minden szerzett szelídsége ellenére is alapvetően egy Che Guevara, és akinek világmegváltó szenvedélye hozzám nagyon is közel áll, arról beszélt, mennyire rossz az, hogy a hétköznapi szarakodások (mondjuk a mi iskolánkban például), kiirtják az embertől azt, ami a személyiségének az integritását adja. És igaza van. Nem kettétöri az embert ez a rendszer, hanem sok ezer apró kis törést ejt rajta, amitől a végén a tükörbe nézve egészen mást, már nem önmagát látja. Ki vagyok én?- kérdezi akkor kétségbe esve.
A tanári mozgalmak kifáradása vagy tudatos kifárasztása is ilyesmi. Egy kicsit bánt, hogy sokan a tanárokon kérik számon a forradalmi hevületet, amikor ebbe az egészbe egy ország fáradt bele. Na mindegy, nem erről akartam, hanem arról, hogy igaza van  annak, aki azt mondja, az ember nem lehet vak a valóságra, hogy soha nem mondhatja a szeretetre, meg a másokkal való törődésre, hogy mindegy, másrészt meg egyébként mégis mit tud egy ember tenni... Na ez a ma reggeli dilemma. Este vacsoracsata, majd megkérdezem a nőket, mit gondolnak: harcolni kell, vagy nem kell harcolni.