Reggel

Jó reggelt, Vietnám! Ezzel kezded az adásokat? - kérdezte egy kedves, miskolci nemzetközi jogász pénteken sörözés közben. Ilyeneket szokott kérdezni. Hát persze nem, nincs is ilyen rádiós identitásom, de amúgy szeretem ezt csinálni, azt hiszem, klassz hobbi, nincs ugyan hozzá technikai hátterem, meg viszi az időt, mint a fene. Nem egy ideális elfoglaltság momentán, de most már mindegy, semmi sem számít, szokta nekem mondogatni BH bölcsen, és nyilván igaza is van, tök felesleges idegeskedni állandóan.
Én például úgy megyek ma, hogy az égvilágon semmit nem csináltam meg hétvégén, amit kellett volna a suliba, illetve ami megkönnyítette volna a mai napom. Ilyenek a hétfők. Másrészt meg persze milyenek is volnának. Megint nulladik, a második féléves órarendem még az első félévesnél is szarabb, pedig ez már tényleg a lehetetlen kategória. Megoldják. Ők a lehetetlent is.
Mondjuk ezen sem idegeskedem, mert az is felesleges. Vagy kezdek kiégni, vagy lassan megjön az eszem. Nehéz eldönteni.
Más nincs, két hete szinte csak szar képeket csináltam, még utazáskor is. Ez egy képtelen időszak. Majd lesz máshogy. Tegnap tartottam a kétszázadik képnél. Tényleg repül az idő.
Jó sok a munka, de nem baj, hát ebből élünk. Ezek szerint még nem bomlott le bennem az oxitocin. Azért írjam be a naptáramba, hogy aludjak. Muszáj ebben egy kicsit szigorúbbnak lennem magamhoz.