Türelmes gyerekkor - Kajuk Gyula: Kincső

Mindenféle könyvek vannak. Na jó, tudom, hát ez nem egy nóvum, mégis elég fontos leszögezni, mert vannak mindenféle díjak is, amiket ezeknek a mindenféle könyveknek szoktak kiosztani, és... hát igen, az ember hajlamos arra gondolni, hogy akkor ami értékes, amit érdemes elolvasni, akkor azok pont ezek a díjas könyvek. Közben meg ez egyáltalán nem is biztos. Sőt.
Sok jó könyvet írnak, sok jó emberek, akiket én nem nagyon ismerek. Vagyis mostanában több olyan könyv is a kezembe került, akiknek a szerzőjéről fogalmam sincs. Igaz, az se biztos, hogy fogalmam kell legyen.
De most nem arról akarok írni, hogy ki az a Németh Gábor (ki az a Németh Gábor és miért nem olvastam még tőle ????), hanem arról, hogy attól, hogy kiadnak egy könyvet, az még bármilyen lehet. És ha nem, akkor is.
Elég sok jó kiadónál megjelent nem annyira jó könyvet olvastam, és néha belefutok egy-egy magánkiadásba, ami viszont kiváló. Tegnap este például Kajuk Gyula Kincső című életrajzi visszaemlékezését fejeztem be, és megint megállapítottam, mennyire kedvemre való, ahogy ír. Móricz jutott eszembe, meg nem is tudom, azok a kényelmes urak, akiknek a mondatait az ember szöveggyűjtemények lapjain olvasgatja.
Az a fajta szöveg, ami a már nem létező, türelmes gyerekkort idézi meg, amiben az idő nem ellenfél, hanem barát volt. Gyula könyve egy különös pár együtt töltött hónapjait idézi fel. A történet hátterében egy 56 után bebörtönzött apa, egy munkásszállóra kényszerült anya (tanáremberek voltak előtte mindketten). A családból kiszakított gyerek szerencséjére egy falusi rokonhoz kerül, a könyv pedig a kisfiú és a különös, mindenhez értő, "vajákos" Kincső szeretetben bontakozó kapcsolatát meséli el.
Egy gyerek története ez, aki megtanul mindent, amit lehet és érdemes a földről, a kertről, a növényekről és a gazdálkodásról, és egy magányos nő története, aki megtanult mindent egy gyerektől, amit a szeretetről érdemes. Illetve, hogy egészen pontos legyek, kettejük közös története ez.
Szép, lassú, vasárnapi olvasásra érdemes sorok kiadó nélkül. Mondanám, hogy nem baj, nekem van példányom, mit izgat más, de kicsit izgat, mert ezt például nagyon sok gyerek kezébe szívesen adnám. Nem csontvárosos, meg vámpíros, nem öldöklős, meg szirupos, csak jó. Érthető, emberi, szép.
Amúgy azért is sajnálom, hogy nincs ez sok-sok példányban, mert akkor majd most kölcsön kell adjam embereknek, pedig ezt jobb szeretem csak így magam mellett tartani a polcon, néha kinyitni, és beleolvasni egy olyan világba, amilyen már nincs, és amilyen talán már soha nem is lesz.