Kivárom

Ülök reggel a buszon, úgy érzem, még félig valami ragacsos álomban, és hitetlenkedem. Gondolom, egy időszörny elrágcsálta a reggelt, mert nem emlékszem semmire, csak arra, hogy hajat mostam, aztán meg már indulni kellett a munkába.
A nulladik órák szörnyű és megszokhatatlan mellékhatása ez a valahányadik típusú találkozás a buszsofőrrel, aki talán mégis egy idegen, egy galaktikus import, esetleg egy szériahibás android, aki nehezen szokja a pedálokat. Amikor azt mondom, valaki tiltsa be a hétfőket, akkor ezt komolyan is gondolom, bár nyilván nem a hétfő a baj, hanem sok minden más, mondjuk a tökéletes fénytelenség, amiben ébredek, a bal térdízületembe költözött, sokhetes fájdalom, meg az, hogy nincs itt semmi szín, se kék, se zöld, se sárga. Semmi szín alatt lakom. Ez egy cím amúgy, aminek a jelentését csak most értettem meg, de a cím sokjelentésű szó, úgyhogy a semmi szín most a lakcímem.
Nap közben aztán elmúlik a szürkeség, még odabent ülünk a tantermekben a világ színorgiát tart. Mit csodálkozunk azon, ha gyűlöletes hellyé lesz az iskola? Nem csodálkozunk, csak nem akarjuk már a telet. Nyarat akarunk, szélfútta búzatáblát, madárhangot. Napok óta kussolnak a madarak. Ha rosszat álmodok, azt álmodom, a házak melletti árnyékos, rejtett utcasarkokra összehordta a tél a madártetemeket mind.
Majd tavasz lesz, tudom, kelletik magukat a fák, a feltámadt rigók, fény lesz, meleg, illatos levelek. És persze kivárom, mert szeretem nagyon, szeretem azt a pillanatot, amikor melegedni kezd az idő, amikor megindul a keringés a fákban, amikor mocorogni kezdenek az ágak végén a rügyek, szeretem a földre terített pokrócot, a hanyatt fekvést, a vonuló felhők alatt a gyerek örök elragadtatását.
Kivárom a halál után az életet.