Majd lassan

Szerda van, mától tavasz lesz. Mármint én ezt terjesztem, de sajnálatos módon a tavaszt szemlátomást kevéssé foglalkoztatják az elvárásaim idén. Esetleg csúnyán kamaszodik. Nem tudom megfejteni. Majd lassan.
Gofri kiszámolta, hogy még tizenegy tanítási hét van az érettségiig, ami egyszerre okoz megkönnyebbülést, mert azt jelenti, hogy végre kicsit kevesebb órám lesz, és tölt el némi lehangoltsággal, mert addig még sok-sok dolgot kell odébb tolni. Ebből a szempontból egy bútorszállító identitásával bírok.
Hétvégén végre megnézem Balla Demeter kiállítását, és bár Krisztáét is szeretném, a nyitva nem tartás miatt ez nehézkesnek tűnik. Ez van, mindig csak így kutyafuttában vagyok fővárosi, de nem panaszkodom, szeretem így is, jövő hétvégén is ott leszek, igaz, akkor meg a svéd projekt résztvevőivel. Ezekben a projektes dolgokban az a jó, hogy akkor találkozom Abbiékkel, most meg még itt lesz Lena is, aki pillanatnyilag a kedvenc svéd nőm. (Azt hiszem, nem ismerek személyesen más svéd nőket, de ez egyáltalán nem von le a kedvelésemből.)
Más. Már nagyon kíváncsi vagyok Enyedi Ildikó filmjére. Tetszik, hogy ez egy karakán nő, és az is, hogy mintha több olyan írást olvasnék mostanában, amely nem simul bele feltétlen és nyálas hűséggel a ner-be. Lehet, hogy tévedek persze, de szerintem lassan kifullad ez az önelégültséggel és erkölcstelenséggel felfújt lufi.
Más. Mivel minden nap késő estig dolgozom, gyakorlatilag egy sort sem olvasok. Ez eléggé nyomaszt. Valahol azt olvastam, minden pillanatot ki kell használni olvasásra, akármilyen rövid időről is van szó. Majd erre fogok törekedni. Közben nézem Zaphod új-zélandi képeit, és arra gondolok, Úristen, hát miért nem ott lakom. Mert messze van, nyilván.
Más nincs, mai délutánom Bridgetnek ajándékozom. Nagylelkű vagyok és ostoba. Este adás. Akit érdekel, hallgassa meg.