Az időről

Üres volt az időm.

Nem a misztikum felől közelítve is van abban valami különleges és nem hétköznapi, ahogyan az élet néha kiüríti az időt, hogy aztán mással töltse ki, mint amit az ember egyébként gondolt, tervezett vagy elképzelt. A megürült időbe a maguk természetességével költöznek be új dolgok, otthonra találnak, örömmel töltik meg az addig üres falak közt lakó semmit.
Az én üres időm is odalett, beköltöztek az üres szobákba, képeket aggattak a falakra, macskákról, szerelmes emberekről, napfényes parkokról, nyitott ablakokról.
Az idő szereti ha megfelelő ritmusban telik, mert az a természetes létformája, nem a vonszolódás, és nem az esztelen rohanás. Bár még most sem vagyok az idő mestere, egyre gyakrabban tudom megszámolni az órákat, és egyre többször emlékszem, mivel teltek. Szeretem ahogy a tenyerembe, meg a hajam közé bújnak az értelmesen és örömmel töltött órák emlékei, mert onnan néha elő tudnak bújni, aztán nevetve szaladgálnak, hintára ülnek, kérik, hogy lökjem őket magasra, az égig, bújócskázni akarnak,  mint a tavaszi napfény az újszülött fátyollevelek közt, és van, amelyik az ölembe fekszik, simogassam, meséljek neki azokról a messzi és félelmetes időkről, amikor a lelkekben a semmi lakott. Simogatom a fejét, mesélek a sötét időkről, a reménytelenségről, mert még emlékszem rá, de már a semmi fölött lebegő ígéretre is emlékszem.
A nappalok és éjszakák előtti időt megint kitöltötte a világ. Úgy látszik, a teremtés mindig elkezdődik, és talán soha nem is lesz vége. Így kell élnünk. Mindig készen arra, hogy hazataláljunk.