Pálya

Pályázni vicces dolog. Nem azért vicces, mert szeretek papírokat kitölteni, meg hivatalos emberekkel levelezni, hanem mert van benne valami nagyon őszinte tükör arról, milyen a világ. Szóval pályázni necesse est.
Manapság úgy vagyok, hogy túl sok pályázatra se időm, se kedvem, amire igazán pályáznék, azt évek óta nem írják ki pénzhiány miatt, a többi pályázat esetén pedig nagyon meg kell gondolni, mire és hova. Emiatt aztán az utóbbi időben elég kevés helyre adok be bármit, százszor is meggondolom, ér-e az időm annyit, amennyit a pályázat nyújt cserébe, és a válasz szinte mindig az, hogy nem. Rengeteg a felületes képzés az oktatásban, ilyen-olyan akárhány órás kurzusok, a legtöbb esetén a fele kamu (írjátok alá, hogy ma ötig voltunk, mindenkinek jó lesz ez így ugye? hát basszus nem), a másik fele meg komolytalan, színvonaltalan, szakmailag megkérdőjelezhető hadova.
Nade, ha úgy írunk ki egy pályázatot, hogy gyakorlatilag semmit nem mondunk róla, csak annyit, hogy hol lesz, akkor a döntés nehéz. Viszont vannak a bolygón olyan helyek, ahova, macera ide vagy oda, szívesen mennék. Ezért pályáztam. Önéletrajz, eddig mit csináltam, utána mit fogok. Angol nyelvű interjú. Az interjú a Mágiaügyi Minisztériumban van. Délután. Vidékieknek is, ami bölcs dolog, mert így még megtarthatom a nulladik órámat és az első felét. A 9-kor induló vonatot eléred, mondta Bridget. Ja, hát elértem.
Az MM épülete igazi kafkai rémálom, páternoszter, ezer csukott ajtó, néha kinyílik egy, szürke arcú biorobot aktahalommal elvonul, bemegy egy másik ajtón, sosem jön ki többet. Ebből lehetne egy ütős játékot fejleszteni. A vér megfagyna az ereimben. Kis pszichológiai kísérletet végeztem, ilyen helyeken ezt szoktam. Aki arra jött, ahol várakoztunk, rámosolyogtam. Egy valaki mosolygott vissza kedvesen, a többi négy kicsit zavartan, gyanakodva. A mosoly félelmetes egy ilyen helyen.
A bizottság három tagú volt, Két nő, egy férfi. A helyi kirendelt képviselő meglepő módon volt kedves és mosolygós nő. Négy évvel ezelőtt még nem ilyen volt, talán szerelmes. Ennek örültem. A máshonnan jött ember viszont, akivel társalogni kellett angolul, a dolog minden értelmében alulmúlta az elvárásaimat. Először is nem mutatkozott be, csak elmondta, honnan jött. Én azért bemutatkoztam, hátha érdekes lehet, melyik pályázó vagyok én. Kérdezte, voltam-e már az Óperenciás tengeren is túl. Mondtam igen, sőt de még tanítottam is, ó nocsak vajon mit, hát nahát angol nyelvet bevándorló gyerekeknek. Itt fintorodott el először. Hogy hát akkor biztos nagyon "érdekes" élményem volt. Udvariasan azt feleltem, hogy tényleg érdekes volt, de kezdtem sajnálni, hogy olyan messze van tőlem a pali, így nem tudom tökön rúgni. Később megjegyezte, hogy nem is tudta, hogy abban a városban van iskola, mert hát hogy ott akkor ezek szerint emberek is élnek, nahát. Ekkor már sírni is tudtam volna a szűklátókörűség, meg az előítéletes, kirekesztő gondolkodás e csodás példáján.
Megkérdezte, miért fontos ez a dolog nekem. Elmondtam. A végén még volt egy olyan megjegyzése, hogy hát igen, kell is a türelem, hátha túl sok Hasszán, meg hasonló nevű lesz a suliban egyszer. Ez már csak este jutott eszembe a vonaton, de talán jobb is, mert ha ez ott tényleg eljut az agyamig, lefejelem. Miért küldenek ilyen embereket egy ilyen meghallgatásra? Egyáltalán miért küldenek ilyen embert bárhová? (Hacsak nem az a cél, hogy ne otthon rontsa a levegőt.)
Az interjú jól ment, azt azért megkérdezték, ha én ennyi mindent csináltam már, mit akarok még. Elmondtam konkrétan, aztán hozzátettem még két olyan mondatot is, amit talán a büszke, fehér mignon is megértett. Agyrém. Gondolom, nem nyerek. Mindegy.
Volt vicces is, a helyszínen találkoztam egy rajongómmal. (Nem tudtam, hogy szakmailag is van rajongóm.) Hosszasan szorongatta a kezem, hogy mennyire örül, hogy találkoztunk, és hogy mennyi minden jót halott rólam. Kedves nő volt, csak nem nagyon értettem a dolgot. Már csak akkor éreztem volna magam hülyébben, ha van nála egy transzparens Marla for President felirattal.
Hogy végül nem bántam szörnyen a MÁV hat órás ámokfutását, abban szerepe van egy rendkívül békés ebédnek és sétának BH-val (ezt ismételjük majd meg egyszer, csak könyvtárral), egy kellemes kávénak Zappal (köszi, hogy odaértél), Abbie-nek és Aladinnak, akik egy kávé ideje alatt többet tudnak hozzátenni a szakmai motivációmhoz, mint egy százhúsz órás kurzus.
Más nincs. Péntek van. Azt tervezem, hogy két napot alszom hétvégén. Ádehogy.