Eltakar

Néha azt álmodom, hogy ülök a vonaton, pedig igazából nem szeretek vonaton ülni, sőt ülni sem szeretek általában, lehet, hogy inkább ez a baj. Az ülés a fáradtaknak van, akikből elszökött az élet egy kis időre, de bíznak benne, hogy még visszajön. Jó, állni sem jobb, az meg szigorú, kínzatos. Állni egy helyben inkább büntetés, arról az jut eszembe, ahogy az iskolai ünnepségeken kellett állni, ájulásig a forró betonon. Appel.
Én menni szeretek, sétálni, nézni, megfigyelni, hogy siklik az árnyék az utca túloldalán, hogyan pisilja le a kutya az oszlopot, meg ahogy a lépcsőház előtt ácsorgó fiú elmosolyodik, amikor a lány int egyet az utolsó lépcsőfordulóból.
Persze se túl gyorsan, se túl lassan menni nem jó, az előbbi nem ad időt megfigyelni, az utóbbi szánalmas vánszorgássá nyomorítja az időt. Futni is azért nem szabad a városban, mert a sok mozgás összeadódik és neurotizál. Futni erdőben, tó körül, réten szabad. Ott még futás közben is egészben marad az idő.
Szóval megyek, sétálok, utazom, változik a világ körülöttem. Se nem jó, se nem rossz ez, erre lettem kalibrálva, gondolom, ez az üzemi hőfok. Persze néha én is megállok, leülök melléd, hagyom, hogy átölelj, hagyom, hogy a tested melege eltakarjon a világ elől. Biztonságban vagyok. Néha még az álmodat is kölcsönveszem. Azt az álmodat, amiben vonaton ülsz.