Test

Szívműtéttel álmodni szerencsét hoz, gondolom, mert reggelre jobban lettem. Múltkor arról beszélgettünk, hogy a testeket nem felejti el az ember, sok mindent elfelejt, de a test valahogy megmarad. Én emlékszem apáméra, az összekapcsozott mellkasára gondoltam tegnap este, nyilván innen az álom.
Apámnak tömött, szálkás teste volt, könnyen barnuló bőrrel, néhány szeplővel, amin a napsütés, meg az öregedés rajzolta galaxisok mutatták az univerzum és apám megbonthatatlan szövetségét. A szövetséget apám halála után a húgommal ketten örököltük.
A lábai inasak voltak, az erei tropák, hát erre Isten nem gondolt, úgy látszik, hogy a Földön nehézkedés is van, gravitáció, kellett volna gondoskodni strapabíróbb erekről, de nem csak a lábon, a szív körül is. Jó, már mindegy, csak a jövőre nézve mondom.
Nem mondanám apámat se atlétikusnak, se különösebben magasnak, de a bal felkarját kivéve egyenletesen oszlott el az izom, alig maradt nyoma a gyermekparalízisnek.
Nem vagyok amúgy kényes, nem zavarnak a sebek, a varrások, a vágások, és csak egyszer lettem rosszul, azon az éjszakán, amikor be kellet  menni az intenzívre, apám megmakacsolta magát, nem vett be semmi gyógyszert. Hirtelen paranoia roham. Hazudtunk valamit, bevette.
Álltam az ágy mellett, néztem a fémkapcsokkal összekapcsolt mellkasát, és úgy éreztem, megfulladok a kórteremben. Ha most visszagondolok a jelentre, a keresztfáról levett Krisztus képére emlékeztet, nem is tudom, kinek vannak ilyen festményei, izmos, sápadt testek.
Álmomban könnyedén fűrészelték ketté a mellkasom, nem fájt, csak azon gondolkodtam, a két mellem közt hova férnek majd el azok a hatalmas fémkapcsok. A műtétből nem sokra emlékszem, a fölém hajló orvosokra csak, meg a kézre, ami a szívem után nyúlt.