Rooftop Living

forrás: Cottages and Gardens

Két képről jutott eszembe, az egyiket tegnap láttam, a másikat ma reggel, hogy milyen tökéletes volna a tetőn lakni.
Életem jelentős szakaszát töltöttem egy panel tizedik, legfelső emeletén, úgyhogy nem szédít a magasság, viszont eleven részem az ellátás, a messzire látás. Nem elég, hogy hegyes vidéken nőttem fel, még ez is. Nem csoda, hogy a síkságokat unalmas idegenként nézem.
Koolhaas könyvében olvastam  (Rem Koolhaas: Delirious New York-csodálatos könyv, el kell olvasni, nekem meg egyszer le kell fordítani), hogy a tetőkertek egyfajta időből és térből kiszakított valóságokként tudnak funkcionálni, nekem meg pont ilyen valóságra van most szükségem; valami nagyvárosi remeteségre.
Szeretnék a tetőn lakni, mert nyomaszt az a rágcsáló lét, amire, úgy érzem néha, kárhoztatva vagyok. Mindennapi kárhozatunkat, Uram... És szeretnék a tetőn lakni azért is, mert ott az ember gyorsabban érzékeli az őt körülölelő fizikai valóságot: esik, nem esik, meleg van, fúj a szél, ilyenek.
A tetőm hegyekre nézne és/vagy tengerre, lennének rajta fák, egy forrás, kedves bukszusok és illatos virágok, egy pad, sok fű. Mezítláb járnék. Ez lenne a privát Sinai. Ott várnám Istent, hogy újrateremtsük ezt a megromlott, megfáradt világot.