Százszorszín

Nagyon régen voltunk a Teraszon hármasban. Egyáltalán nagyon régen voltunk hármasban bárhol egy óránál tovább az utóbbi hónapokban, úgyhogy nemcsak hogy ideje volt a tavaszi Terasznak, de nem is igen lehetett volna tovább halogatni tartós egészségkárosodás nélkül.
Ez a kollektív szükségszerűség már pénteken világossá vált, a tervezett négy órás indulás helyett ugyanis fél hét körül hagytuk el a város végét jelző táblát, és ott, mint mindig, mindhárman őszinte megkönnyebbüléssel sóhajtottunk fel. Sosem indulunk időben, de most TSB a gyereksebészeten töltött két órát egy törött lábujjú fiatalemberrel, úgyhogy tényleg nem csoda, hogy csúszásban voltunk. Otthon szegény csak bedobott ezt-azt, és bár az úti poggyászból egy-két dolog hiányzott, megoldottunk mindent. Tulajdonképpen csak három dogot tartott komolyan szem előtt: a javítandó dolgozatokat, a gint+tonikot és a grappát. (Utóbbit nem ittuk meg persze, mert Mihály hozott pálinkát, és bár szeretnénk erősíteni a pedagógusokról kialakult előítéleteket (=isznak, mint az állat), a két üveg még nekünk is sok lett volna.)
A házhoz sötétben értünk, bent mintegy tizenöt fokkal hidegebb volt, mint kint, viszont a bojler, szegény, bemondta az unalmast. Hogy mit csinál ilyenkor három nő? Nem keseredik el, hanem megbont egy tepertőkrémet, meg egy kis kenyeret, eszik hozzá sok olívabogyót és magába dönt egy, két, három pálinkát stresszhelyzettől és fáradtságtól függően. Aztán beszélget még egy picit (három-öt perc), és ágyba dől, de legalább fogmosás után.
Mi szombaton szinte mindig ugyanazt csináljuk. A szokások rabjai vagyunk, vagy mi a fene. Ha szombat, akkor fonyódi piac. Mondjuk az én gyomromat kicsit megülte a bolhapiac, kis híján meg is vertem egy ostoba árust, aki "repülős" tálat árult, régi, mondta, én meg bámultam a birodalmi sast a horogkereszttel. Talán mégis meg kellett volna ütnöm, vagy legalább meg kellett volna mondanom neki, hogy ezt április 16-dikán, basszameg, ne. TSB is hiába emlegette a tiltott jelképeket, a nő arca meg sem rezdült. Tényleg meg kellett volna ütnöm. Majd legközelebb.
Piac után kávéztunk a Mentholban, az mindig jó, komolyan, mintha nem is ebben az országban ülne az ember, olyan nyugi van ott. Mindig minden ugyanolyan, a tulaj pedig úgy nevet, hogy abból lehet tudni lehet, idén is érdemes élni. Fonyódligeten most szerencsére száz színe volt a tónak, a szél pedig kifújta belőlem a haragot.  Sétáltam a tó mellett, és nem gondoltam semmire. Semmire gondolni jó. Meg tudja gyógyítani az embert.

Ezen a hétvégén, rendhagyó módon, nem főztünk szombaton sem, pedig amikor visszamentünk a Mentholba salátára, még nem tudtuk, hogy a bojler nem is támad fel, szóval mindent ösztönösen is jól csináltunk, és már majdnem megfelelően táplálkoztunk. Már hogy ami az ebédet illeti.
Délután otthon TSB füvet nyírt, mi Mihállyal pedig valami különös oknál fogva élesítettük a delete all parancsot az idegrendszerünkben, és igen rövid idő alatt, nagyjából egy gintonik és két (három?) feles kombinációjával sikerült teljesen megválnunk az objektív valóságtól. Mivel TSB a szomszédot áthívta segíteni, valamint megérkezett a bojlerszerelő, viselkednünk kellett volna, de úgy emlékszem, ez egyáltalán nem sikerült. Hogy pontosan mitől nevettünk annyit, nem tudom, de talán jobb is így. Végül le kellett dőlnünk, és én ugyan egyszer felkeltem éjfél körül, amikor is pizsamát húztam, de mivel dolgozatjavításról szó nem lehetett, inkább visszafeküdtem aludni. Fontos a szervezet regenerációja, az már biztos.
Vasárnap dolgoztunk, de legalább együtt, így mindig volt kinek felolvasni a dolgozatokból. Nem szeretnék idézni egyik műremekből sem ezen a felületen, nehogy véletlenül idézhető nyoma maradjon ezeknek a mondatoknak az interneten.
Azt hiszem, mindhármunknak nagyon jó volt, hogy elmentünk. Beszélgettünk, terveket szőttünk, ettünk, ittunk, aludtunk, hallgattunk. Nem nagyon lehet ennél többet várni az emberi együttléttől.
Hazafelé aztán megálltunk a kaposvári kórházban, de aki miatt megálltunk, már nem volt ott. Onnantól már inkább csak hallgattunk. Mi igazából az életben vagyunk jók, a halált még nekünk is szokni kell.