Szökés

Azt veszem észre magamon, hogy türelmetlen vagyok. Minden alapvető és természetes toleranciámmal együtt is egyre gyakrabban mennek az agyamra bizonyos emberek.  Nyilván nem cél, hogy az ember egyetértsen mindenkivel, de az sem nagyon tud működni, hogy naponta felhúzom magam minden apróságon.
Mivel a tanítás, minden egyéni, heroikus küzdelem ellenére is csapatmunka, legalább alapvető dolgokban jó volna konszenzusra jutni. Mondjuk abban, hogy mégis mi a fene a cél. Csak idézetekben olvastam Lóránd Ferencet tegnap, de ezekből az idézetekből arra következtettem, tetszenének a könyvei. (Jó, persze, le kellene hámozni róla a szocialista embereszmény ideológiai burkát, mégis.)
Mindeközben az iskolában egyre több ember idegesít. Nem vagyok benne biztos, hogy ma például meg fogom tudni állni, és nem szólok be a nem sztrájkoló kollégáknak. Különösen azért, mert van jó néhány ember köztük, akiknek amúgy is lógok egy beszólással, mert hogy ők meg a mindennapokban szarnak megtartani az óráikat. Nem egyszer-kétszer, rendszeresen. Na mondjuk az is igaz, hogy az a rendszer, ahol ezt meg lehet csinálni, nekik pont jó.
Csak az a baj, hogy nem kizárólag velük van bajom, hanem túl sok emberrel. Próbálok azonosságokat keresni, közös nevezőre hozni magam velük ebben a kis óriáscellában, ahol a napjaimat tengetem, de nem nagyon megy.
Mintha teljesen mást gondolnánk a tanításról.
Pár éve volt egy sorozat, az volt a címe, hogy Szökés. Nézzem meg újra, mert most már gyakorlatilag minden nap van egy pont, amikor elindulok az igazgatói iroda felé, hogy felmondjak. Ennél még egy lepukkant zsírbárban is hálásabb dolog lehet mosogatni. Meg kell innen szökni.
(Mosogatni jó. Azt tudjuk.)