Az akarásról

Úgy veszem észre, nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyi pontot, ahol az ember megfelelő arányban hoz döntéseket, tesz és küzd, akar vagy éppen enged el. Mindent elengedni nem lehet, az biztos. A minden feladása, bármennyire is vágyott cél, ma csak rövid ideig lehetséges, illetve pontosabban itt és most legfeljebb csak kis időkre. Kegyelmi pillanatok ezek.
Tegnap meglátogattam egy tanítványomat, akit néhány napja műtöttek. Vidám, fiatal nő, negyven kiló, de vasból van. Tegnap arra értem oda a kórterembe, hogy zokog a fájdalomtól. Mit mond az ember valakinek, amikor maga is úgy érzi, semmi értelme a napjainak, csak a nyúlós fáradtság van, a reménytelenül forró beton, a hátára ragadó ruha... Szerintem nem mondja azt, hogy az élet szívás, hogy mindig szar lesz, mert úgy tűnik harminc évvel később is csak a küzdelem van, a műtét nélkül is a csontokba ivódó nehézfémek. Akkor sem mondja azt, ha akkor éppen így gondolja.
Tulajdonképpen nem tudom, honnan az erő, hogy az ember továbbcsinálja, amit csinál, de valahonnan van. Ő is abbahagyta a sírást, én is tudtam egy kicsit mosolyogni. Ette a citromfagyit, mesélt a műtétről, a fájdalmairól, meg arról, mennyire megdicsérte a gyógytornász, hogy ilyen gyorsan újra megtanult járni.
Este ittam egy sört, és végre időben el tudtam aludni. Az ember küzd, akar, tesz, aztán ül egy kórházi ágy mellett, és már nem akar semmit, csak hogy az a csontsovány gyerek egye meg mind a citromfagyit.  De ezt nem úgy akarja, mint a többi dolgot, amit akarnia muszáj, amit a kötelesség miatt tesz. Ezt valahogy nagyon szépen, gyengéden akarja.