Szkafander

Már hajnalban elviselhetetlen a panelhőség, és hiába az egész végeérhetetlen munkahét, hiába a sírós elalvás, egyszerűen képtelenség pihenni. Fél hatkor már a szemembe tűz a nap, csorog végig a hátamon az izzadtság.
Nyűgös vagyok, az agyamra mennek az emberek, az agyamra megyek én is. Pár napja a buddhizmusról a taoizmusra nyergeltem át, de ez kurvára nem érdekli a hormonjaimat, továbbra is saját belátásuk szerint működnek, én pedig leginkább egy törpe vízerőműre hasonlítok. Biedermann Izabella, só- és vízgyártó kisiparos. Röhöghetnék is, de nem tudok.
Azt hiszem, nem vagyok jó taoista, mert végeredményben nem találom a helyem ebben a világban, nem akarok itt utat keresni, és jó volna, ha egyáltalán nem lenne közöm semmihez, se a ki honnan válik ki previlágháborús találgatásában nem akarok részt venni, se a diktatúra izmosodását nem akarom végignézni, se az elvtelenül osztályzó (érvényesülő stb.) pohapöcsök izzadó tenyerét nem akarom érezni a hátamon.
Tudom, hogy a düh rossz tanácsadó, tudom, hogy a kilátástalanság és a rosszkedv rombol, és azt is tudom, hogy attól még, hogy csak kevesen megyünk szembe, lehet nekünk igazunk a tömeg őrületének ellenében is. Biztos van jobb megoldás is, de ebben a pillanatban én egy szkafandert szeretnék. Kívül maradna belőle minden, ami idegesít, az álszent barmoknak még a hangja sem jutna el hozzám, ha lehajtanám a rostélyt, akkor pedig még látni sem látnám mindazt, ami körülvesz. A sok mérges lehelet, bántó szó, jéghideg gyűlölet mind kint maradna, én pedig sodródnék a világmindenségben addig, míg valami értelmes lény ki nem fog a pusztulásból, és el nem visz az Elysiumba. Csak ott, és csak az ő kedvéért leszek majd hajlandó megválni a szkafanderemtől.