Úton

Hogy valaki miben lel örömet, az utazás adta változásban vagy az állandóságban, nyilván egyfajta adottság. Hogy biológiai adottság (az ősök vándorló életmódja ivódott a géntérképbe), vagy a személyiség része, nem tudom.
Vándor vagyok. Szeretek utazni, szeretem azt látni, amit még nem láttam, szeretem otthon érezni magam idegen városok idegen emberei közt, egy helyben viszont nehezen maradok meg sokáig. Nem tudom, lehet ez a nyugtalanság a halálfélelemmel rokon. Amíg megy az ember, addig nem halott. Amíg újat tanul, és újat lát, addig életben van.  Mindig úton vagyok.
Ez most arról jutott eszembe, hogy hamarosan elutazom egy ismeretlen városba. Úgy ismeretlen, hogy jártam már ott egyszer, Berlinbe menet, de idegen maradt, emléket nem hagyott magáról a vasútállomás kőkemény márványpadlóján kívül, ahol a helyi hajléktalanokkal együtt aludtunk. Ez régen volt, akkor még nem is volt jó város talán. Nem emlékszem rá.
Az utazás személyes küzdelmem a növekvő halálfélelemmel. Privát módszer, mint a nem alvás. Azt hiszem, persze ebben lehet, hogy tévedek, hogy ébren az ember nehezebben hal meg. Vagy legalábbis nem olyan váratlanul.
Nem szépítem a dolgot, az utóbbi hónapokban, öt éves korom óta először, megint elkezdtem félni a haláltól. És hiába zavar ez a fejben szépen kimunkált, izmos rettegés attól, hogy nem lesz időm megcsinálni, amit szeretnék, pláne, hogy nincsenek is nagy terveim, nem tudok mit kezdeni vele. Értelmetlen ez az egész. Azért, ha kicsit jobb kedvem van, még tudok magamon röhögni.
Prágából majd tudósítok.