Lenni volna jó

Én vagyok, ki tovább él,
vagy ők, kik már holtak?

Hány fa kell egy erdőhöz?- kérdezte a kisfiú önmagától a halála napjának reggelén.  Hány nap kell az élethez? - kérdezzük magunktól mi is minden reggel. Az erdő elrejti a fát, az élet az ember napjait borítja fátyollal. A lét fátyla a Léthé folyó reggel partra kúszó párája tavasztól őszig, amit a játékos sorsszél fúj a mindennapok fölé. Ez most egy szójáték, de hát az élet is csak az idő komolyan vehetetlen játéka.

Az erdők és az életek mind másfélék, talán csak az erdők sötétjében kanyargó utak hasonlítanak egymásra a megszólalásig, egyszer mind a mélybe visz, máskor a hegyre fel, néha hirtelen véget ér, így az utazónak egy darabon vissza kell gyalogolnia az előző útelágazásig.

Kútnak lenni volna jó, utas-itatónak, sóhajtotta egyszer egy költő, és igaza van. A kút hideg vize csendes öröm, örök bölcsesség, és a vizében mindig az ég tükröződik. Út melletti kútnak lenni volna jó. Vagy egy hangnak.