Utolsó

Ezeket az utolsó órákat... ezeket mindig a legnehezebb kibírni. Ma még hat órát meg kell tartanom, ez jutott rám, mint feladat. Az utolsó nap utolsó hat óráját. Óriási. (Ja, és aki még egyszer azt meri nekem mondani, hogy "Ó, hát te már pihensz/szabin vagy/ hátradőltél", azt nemes egyszerűséggel ketté hasítom.) A hat óra után beülök az évadzáró értekezletre, ahol senkit nem érdekel semmi, mindenki menekülne, érthető módon, és amire tegnap mintegy négy óra alatt megírtam az éves beszámolómat, amit Bridget nem olvas el, illetve ha de, csak annyira, hogy bele tudjon kötni valamibe. Ezekbe a beszámolókba mindig jól beleírom, milyen faszák vagyunk, milyen rengeteget dolgoztunk, de ez meg pláne nem érdekli, ugyanis ő is sokat dolgozott, akkor másnak se legyen jobb. IQ és EQ tennivalókban nem bővelkedik a környezet.
A dolog jó oldala, hogy elengedtem tegnap este ezt az egész elmebeteg tanévet, és végre aludtam, végre örültem a családomnak, és ma reggelre eljutottam odáig, hogy elhiszem, vége van, és ettől végre újra elkezdett áramolni az oxitocin az ereimben, az endorfinok pedig kiszabadultak mindenféle rejtett barlangjaikból.
Hát akkor kérem szépen, itt kezdődik a nyár. Innentől fogva hetekig nem fogok az iskoláról beszélni, sőt gondolni sem fogok rá. Dolgozni fogok persze, de azt, amit szeretek, és azokkal, akiket szeretek. És minden reggel jógázni fogok, és sokat fogok nevetni, hogy az összes dementor messzire meneküljön még a környékemről is.
Nyár van. Olvasok, beszélgetek, utazom, zenét hallgatok, és élvezem, hogy süti a nap a bőröm. Na jó, majd holnaptól igazán, egész pontosan holnap délutántól, de akkor is. Elindítom a stopperem. Ezeket az utolsó órákat nevetve töltöm el.