Vereség

Nagyon év vége van, ezt a fáradtság mellett onnan is tudom, hogy az üldögélésen és a magam elé bámuláson kívül tényleg nincs kedvem semmihez. Ez elég kínos, mert hogy még két hétig dolgozom: tanítok és vizsgáztatok, szóval nem ártana kicsit még koncentrálni. Közben meg... tényleg kurvára nem érdekel.
Igazából kedvem az emberekhez, pontosabban csak egy nagyon szűk körhöz van kedvem, a többiek mérhetetlenül bosszantanak, ezért naponta többször kapom magam azon, hogy szívesen felrúgnám őket. Tegnap például már odáig jutottam, hogy (majdnem) kiabáltam egy munkatársammal. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek gyakorlatilag semmiféle agytevékenysége nincs.
Sajnos görcsösen ragaszkodom az elképzeléseimhez, és jobb híján szellemi túlélésre vagyok kénytelen berendezkedni a munkahelyemen. Mindkettőt vereségként élem meg, mert ennél azért egyrészt többre tartom magam képesnek, másrészt nagyon szeretnék hinni abban, hogy végre képes leszek elengedni egy csomó dolgot az életemből. Azt remélem, hogy ez is tanulható, hogy nem vagyok reménytelen. Könnyen lehet, hogy ebben sincs igazam.
Más. Ma este megünnepeljük Emma szülinapját retrospektíve, az biztos jó lesz, hétvégén pedig Sir Artemon és Zap jönnek vendégségbe, ami szintén örömteli dolog. (Zap tiszteletére nyilván negyven fok lesz árnyékban.) Remélem, ők egy kicsit frissebbek és bizakodóbbak az életet illetően, mint én.