Év végi bejegyzés

"Az értelmetlenség növekvő érzésének korában élünk. Ebben a korban a nevelésnek kell vállalnia, hogy ne csak tudást közvetítsen, hanem a lelkiismeretet is finomítsa, hogy az ember elég fogékony legyen arra, hogy kihallja a minden szituációban benne rejlő felszólítást. (…) 
Így vagy úgy: a nevelés ma sokkal inkább, mint valaha, felelősségre nevelés."
Viktor E. Frankl

Ebben a nehéz tanévben az az egyik legjobb dolog, hogy lassan véget ér, és ha nevet kellene adnunk neki, akkor talán a Nyugtalanság Éve volna a legtalálóbb.  Azt már csak remélni tudom, hogy nem a Kilátástalanság vagy az Összeomlás Éve köszönt ránk majd szeptemberben.
Olvasom mindig a híreket az oktatásügy kálváriájáról, és nem tetszik, amit olvasok. Sokan mondják, írják, ostoba a tanártársadalom, mert mindig és újra bízik, reménykedik, de nem tudom, hogyan lehetne mégis másképpen. Hogyan lehetne valaki tanár, nem a tökéletes tanár, csak egy elég jó tanár (lásd Bettelheim), bizalom, hit és remény nélkül. Nem patetikus akarok lenni, mert a mindennapjainkban egy csepp pátosz sincs, de mégis: vajon hogyan maradhatna meg egy szeretet nélküli, kiábrándult ember ezen a pályán?
Úgy érzem, mintha az volna a közös vélekedés, kizárólag a tanárok felelősek az akarat és célok nélküli embertömegek tehetetlen vergődéséért. Ostobaság. Bár a tanárok kétségtelenül sokat tehetnek azért, hogy ne így legyen, nem hiszem, hogy mindenért nekünk kell vállalni a felelősséget.
A tanár általában nem népvezér alkat. Gondolkodó, művelt ember, legtöbbjük legalábbis az, de tehetségénél és módszereinél fogva inkább a csendes törődés, a gondolkodásra és a jóra nevelés, no meg a szeretet szakembere. A jó tanár mindig egy kicsit buddhista. Nem a vallás, hanem az odafigyelés, a koncentrálás, az élet teljességének megélése szempontjából. A buddhisták pedig legfeljebb kitartásukkal, szilárd értékrendjükkel, csendes elszántságukkal csinálnak forradalmat, nem fegyverrel a kezükben.
Annyi mindenkiben és annyi mindenért lát ma a magyar társadalom bűnbakot a másikban: a menekültekben, a tanárokban, azokban, akik másképpen élnek, más a bőrszínük, más az anyanyelvük. Kényelmes, de nem jó pozíció másokat hibáztatni azért, amit én nem teszek meg. Aki ma a tanárokon kéri számon az egységes fellépést, a kitartó harcot, a forradalmat, legtöbbször a fotelból csattogtatja a távirányítót. Nekik mondom, tenni mindig érdemesebb a jó ügyekért, mint kizárólag beszélni róluk.