Intergalaktika

Bár nem úgy tűnik, sokszor még saját magam számára sem, szeretek itt lenni ezen a földön. Azt nem mondom, hogy elégedett vagyok, hogy megbékéltem, hogy tudom, merre haladok, vagy hogy haladok-e egyáltalán, de ez most nem is fontos. Jó helyen vagyok.
Az utóbbi napokban rám ragadt valami szomorúság, amivel nem tudok mit kezdeni. Pedig szeretnék. Azt hittem, majd elmúlik, de nem. Nyilván köze van a hormonokhoz, az időjáráshoz, ahhoz, hogy utálok bemenni a munkahelyemre, de leginkább ahhoz, hogy hihetetlenül elfáradtam ebben a tanévben. Van olyan, hogy túl sokat dolgozik az ember.
Az persze jó ebben az egészben, hogy sokat bőgök, így kevesebb az esélye annak, hogy kóbor sókristályok rakódnak le az erek falán, vagy hogy vízfejű leszek a fejemben ragadó sok víztől. Kicsit úgy érzem magam, mint kamasz koromban: bármikor és bármi miatt sírva tudok fakadni. Az elmúlt néhány napban például sírtam már buszon, a munkahelyemen, strandon, ülve, állva, fekve, reggel és este, sőt egyszer még lekvárfőzés közben is. Amikor nem sírok,  szoktam magamon röhögni. Biztos van ennek valami orvosi neve, de nem vagyok rá kíváncsi. Inkább addig jógázom, míg hozzám nem nő a jógaszőnyeg.
Ha rajtam múlna, tényleg felszerelnék a tanárokra egy kiégésmérőt, olyasmi eszközt, mint amilyet a radiológián hordanak az dolgozók. Amikor betelik a mérő, szabadságra kellene menni.

A bejegyzés címe a kolumbiai zenekar dala miatt van, mert amúgy nem kívánkozom másik naprendszerbe. Itt vagyok szeretve, és itt szeretek.