Ég fór, þú fórst

"Mindig csak olyan lehetőségek vannak, amelyek mulandóak, de ha már egyszer megvalósultak, egyszer s mindenkorra valósultak meg, akkor is, ha elmúltak, éppen a múltbeliség őrzi, menti meg őket a mulandóságtól, menti bele a múltba: abban nem vesznek el visszavonhatatlanul, hanem ellenkezőleg, tökéletes védelmet élveznek; mert ami egyszer megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, a múltból nem lehet száműzni, és ez a döntő, ami egyben minden emberi létet a legmélyebben és végérvényesen felelősségteljes létté tesz."
Viktor E Frankl

Van egyfajta öröklét, azt hiszem, ami nem isteni, hanem emberi, és ami a születéssel veszi kezdetét, de a halállal nem ér véget. Míg élünk, csillogó, kék, földbe kapaszkodó ökörnyál ez az öröklét, de a halál után elengedi a bolygót, és száll tovább az egyes ember, az összes emlékével, tettével és tapasztalatával az univerzum csillagködében.
Úgy képzelem, ezeket az örök emlékszálakat az idő kifújja a világegyetem távoli sarkaiba, ahol ezüstösen csillogó ismeretlen köddé állnak össze, és ahonnan néha, valami megmagyarázhatatlan áramlás visszasodor néhányat a Földre, hogy más emberek életébe gabalyodva őket bölccsé, szeretetre fogékonnyá tegye. Ha jeleket fogunk az univerzumból, talán ezeket a szálakat érzékelik a hatalmas antennák. Csak kezdeni nem tudnak velük semmit.
Aki szerencsés vagy éppen érzékeny az ilyesmire, élete folyamán többször is találkozik ilyesmivel. Aki nem, mert ilyen is van nyilván, saját öröklétét egyedül, segítség nélkül kénytelen megfonni.
Sokszor gondolom azt, a világegyetem a dolgok emlékeinek hullámain lebeg. Talán ez a sötét anyag. Az a minden, ami már megtörtént, és ami nem tud elveszni soha.
Ég fór, þú fórst, énekli a Sigur Ros. Én elmentem, te is elmentél. A tengeren lebegsz, a felszínén alszol, fény vagy a ködben.