Csend

Érdekes álmaim vannak mostanában. Üresek. Nem történik bennük semmi, csak telik az idő. Mostanában megint annyi mindent akartam (az akaratosság sajnálatos módon az egyik legfontosabb jellemvonásom), hogy talán így tiltakozik odabent az elme. Azt üzeni, nem kell akarni. Meg hogy hagyjam békén egy kicsit. Próbálom békén hagyni.
Úgy tenni az ember dolgát, úgy megváltoztatni a világot, hogy közben nem akarunk változni és változtatni, csak elfogadjuk azt, ahol és akik vagyunk... nyilván ez az egyik legnehezebb mutatvány az életben. Mint egy szikla a folyómederben. Nem is pontosan tudom, hogy kell csinálni, de jó lehet. Pihentető. Az ilyen embereknek nyilván nem fáj a hátuk. Vagy nem annyira, mint nekem.
Bolond napok vannak. Nyűgös vagyok, a diákok is nyűgösek. Tényleg éppen ideje lesz elutazni egy kicsit, mert ez majd mindenkinek a javára válik. Én is kipihenem magam, ők is kipihenik magukat: rám süt majd a nap, nekik meg elmarad pár órájuk. Olyan kevés a win-win szituáció az életben, ez most az lesz. Kivéve persze szegény főnökömet, aki nehezen tudja feldolgozni a dolgot, hogy nem engedett el, mégis elmegyek. Majd megbirkózik vele valahogy.
Madridban néhány órára találkozom az egyik legjobb barátommal. Talán tíz éve nem láttam. Közben megöregedtünk. Érdekes az ilyesmi amúgy, ilyen ritkán látni egy barátot, mert az ilyen kapcsolatokból teljesen kikopik a mindennapi élet, és csak valami desztillátum marad. A személyiség lényege.
Más nincs. Ma buddhista csendesség napot tartok, és próbálok olyan lassan élni, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Ha lehetséges.