Minden

Az emberi élet olyan, amilyen. Többnyire küzdelmes, leggyakrabban boldogtalan, és az öröm mintha csak percekre, szerencséseknek órákra adatna meg. Hogy erről tehet-e valaki, és az a valaki Isten-e, nem lehet teljes bizonyossággal megmondani. És nyilván az is lehet, hogy tévedek.
Olyan sok szomorúság volt ezen a héten, és olyan sok csalódás az emberben. Csak az csalódik, aki vár, aki vár, az pedig bolond. Ez is lehetne egy pólófelirat.
Bár néha kisüt a nap, a melegedő föld pedig kiszenved magából egy-egy tavaszi virágot, valahogy minden lassú, dermedt és hűvös, nem kering a vér, a tavasz meg mintha beszorult volna az örökkévalóság szülőcsatornájába, örök és beteljesületlen várakozásra ítélve a világot.
Nem tudom, mire jó az emberiség. Az élet egyszerű csodájával szemben az ember mint valami furcsa élősködő a világmindenség combhajlatában, szívja a világból el az energiát, a küldetését pedig, a szeretetet, alig teljesíti. Szegény, szegény Isten. Mi lehet ennél nagyobb csalódás?
Elég sok dologról nem írok mostanában, mert úgy érzem, nem tudok mit kezdeni az engem körülvevő valósággal. Kiveszni készül a világból a Jó. Talán végképp át kellene evezni a fikcionalitásba, és sárkányokról meg utazókról írni, mocsarakban fuldokló gonoszokról, és erdei, mézevő emberekről.
Erről az jut eszembe, hogy vettem hársmézet, és tegnap szedtünk medvehagymát, úgyhogy átmenetileg egy kicsit erdei emberré lehetek én is. Ilyenkor tavasszal mindig eszembe jut, amit pár éve (?) mondott egy tanítványom; hogy nekem egyszer el kellene mennem Erdélybe, fel a hegyekbe, és csak ott ülni. Azt képzelem, ülnék odafönt, nézném a messzeséget, és soha többé nem akarnék lejönni az emberek közé. Pedig nem is vagyok magányos típus.
A mindenségről volna amúgy értelme írni. Talán.