Közös álmok

Jobb embernek lenni, ez a közös álom sokakkal, csak közben eleredt az eső, esőben meg semmi sem könnyű.
Merengek. Nézegetem az embereket, és elégedetlen vagyok. Mizantróp is, azt hiszem. Azon kapom magam, hogy nincs kedvem szóba állni emberekkel. Adj már csendességet, mondom Istennek, aki ezen szemmel láthatóan jól szórakozik, aztán beküld egy rakás hormon- és figyelemzavaros tizenéveshez.
Tavasszal általában, de most különösen is szeretnék elhúzni a fenébe, ülni egy meleg kőlépcsőn, nézni a tengert, nem gondolni semmire, csak cigizni és bámulni a horizontot. Most már gyakorlatilag óránként érzem azt, hogy rá kellene gyújtanom. Felismerni a függőséget kitartó kegyetlenségéről.
Ebben a pillanatban a kilátástalanság a kilátás. Amit most csinálok, és hát csinálok pár dolgot, nem sok perspektíva van. Vagy hát ez nem is igaz, milyen szép megváltó feladat mondjuk, megtanítani embereket egy új nyelvre, mégsem tudom elképzelni, hogy még húsz évig ebben a nyomorult oktatási rendszerben dolgozzak. Az is igaz, azt sem tudom elképzelni, mit is kellene csinálni még húsz évig. Szakmaközép-válságom van.
Valami sziget kellene, tényleg. Ott várakoznék a világ végezetéig.
Gyerekkoromban a legelső önállóan és a magam kedvére olvasott könyv a Lesz nekem egy szigetem volt. Aztán nem lett.