Szép

Szép hétvége van. Azon gondolkodtam múltkor, hogy azért a világ egy kicsit komfortosabb hely lenne, ha gyakrabban mondanánk pozitív dolgokat róla: nem hiteltelenül, meg mézesmázosan, csak kedvesen. Ez amúgy a szépkártyáról jutott eszembe, valaki azzal fizetett előttem valahol, és önkéntelenül is odanéztem, vajon tényleg szép-e. Nem volt semmi különös, csak egy bankkártya.
Minden jó. Nem úgy, hogy tökéletes, hanem úgy, hogy eleven, élettel teli. Még ez a szeles, borongós nap is, mert nem csap be, tudom, hogy tavasz van, és lesz nyár is.
Szép volt a pesti kirándulás, de nem csak szép, jó is, értelmes beszélgetésekkel teli. Sétáltunk az utcán a valahányadik kerületben, sütött a nap a Trefort környékén, és valaki zongorázott. Úgy áradt ki a zene az utcára a nyitott ablakon keresztül, mint a napfény. Az íze is olyan volt.
Aztán Ágival voltunk a Magvető kávézójában, ami klassz hely; kedvesek a pultosok, és könyvszag van. Én Babiczky Tibor helyére ültem véletlen, mellettem Spiró nem ült. A beszélgetéseken kívül az is jó volt, hogy most nem siettem sehová, hogy nem volt semmiféle kötelezettség, csak öröm. Ez is milyen ritka, pedig így kellene a mindennapokban.
A vonatozás egyedül, ami rossz. Hiába olvastam, még így is, pedig Karinthy nagyon jó. Nagyon üdítő volt klasszikust olvasni. Leveszi az ember válláról a stresszt az ilyesmi.
Karinthyval párhuzamosan egyébként úgy döntöttem, jövőre nem veszek részt a Merítés-díj odaítélésében. Élveztem ezt a két évet, de kicsit sok volt a kortárs kilátástalanságból. Meg egyébként is, akiket szeretek, úgyis olvasom, nyilván a kezembe veszem ismeretlen szerzők műveit is, de szeretném eldönteni én, mikor olvasok és mit. A kortárs magyar széppróza jó, csak sokszor depis, én meg szeretnék egy kicsit ellépni a ma nyomorúságától.
Más nincs. Hétvégén már csináltam egy interjút Pesten, ma csinálok még egyet. Szeretek emberekkel beszélgetni. Nagyon izgalmas dolog.