Vanitatum

Tegnap délután a Samba című film jutott eszembe, vagyis a női karakter, és azon gondolkodtam, mégis mennyi idő még, amíg egyszer csak ott állok majd a folyosó közepén, és torkom szakadtából üvölteni nem kezdek. Burn out.
BH szerint, aki emberekkel foglalkozik, annak a munkája sosem hiábavaló, ami talán igaz is, de hiábavalónak érezni valamit, az azért elég gyakori azok körében, akik emberekkel foglalkoznak. Talán nem is elkerülhetőek ezek a feszes semmivel teli pillanatok, amikor nem hogy üveghíd nincs (milliárdokért se), de még a semmi is nélkülöz minden monumentalitást. Ez egy szánalmas semmi. Na ez a burn out szindróma. Erre tényleg csak agresszív magamentéssel tud reagálni az ember.
Perspektívát keresek, de azt elég nehéz találni. Tegnap megkaptam az éves kölcsönelszámolásomat, ami egy kifejezetten antiperspektivikus dokumentum. Kifizettem több, mint fél millió forintot egy év alatt, ami persze csak nagyjából a felét éri a kölcsöntörlesztés szempontjából egy olyan kölcsönnél, amiből azt fizetem, hogyan csapott be valaki, akiben megbíztam. A hülyeség nagyon drága dolog. Üzleti és érzelmi értelemben ennyit én még nem fizettem semmiért. Próbálok nem gondolni arra, hogy ennyi pénzből a gyerekeimet is támogathatnám, hosszú távon vehetnék lakást, esetleg tizensok nyaralásmentes év után elmehetnék a tengerhez. Miközben aki miatt ezt fizetem, például elutazott Tahitire is. Na jó, erre többet nem gondolok a kölcsönből visszalévő még hat évig.
Egyébként is süt a nap, és lassan péntek. Hallgassunk zenét.