Fighting

Azon agyalok pár napja, miért és mikor lettem hajlamos feladni dolgokat. Nem azt mondom, hogy elvtelenül, inkább csak ilyen belefáradósan, de akkor is. Értem, persze, az ember forradalmi génjei elkopnak öt évtized alatt, annyi minden van, gyerekek, kölcsönök, betegségek, szülők...
Olvasom Gofri kollegina bejegyzését, és sajnos tökéletesen igaza van az iskolai állapotokat illetően: hogy szar, hogy falak vannak, hogy még a legjobbak is leginkább már csak megússzák a dolgokat, hogy csak életben akarunk maradni, kibírni akarjuk az életet. Csak akkor meg minek?
Ül velem szemben a diák, tehetséges, okos, pszichológus lesz, látja a rendszer hibáit, és azt mondja tizennyolc évesen,  reggel fél kilenckor, hogy hát ő csak túl akarja élni, csak ki akarja bírni; a napot, az unalmas tanórát, ezt az évet a suliban, és ki tudja még mit. Megszakad a szívem.
Kezdek rájönni, bár valahol odabent mélyen mindig is tudtam, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Nem erre születtem, és nem is akarom magam belehajtogatni ebbe. Fontos dolgokat akarok csinálni, nem kis darab, rágós mócsingon marakodni. Fontos dolgokon persze nem világmegváltást, de a világ, a Jó számára hasznos dolgokat értek. Értelmet, előremutatást, cselekvő értelmet, teremtő mindennapokat. Tényleg nem kibírni akarom a napjaimat, hanem jól és hasznosnak érezni magam önmagam és a világ számára.
Na azt fogom kitalálni a hátralévő három hónapban, hogy ez mi legyen. Nem lehet a világot büntetlenül feladni. Ezt a dalt Zsolttól loptam. Nagyon tetszik. Harcolni kell. Önmagunkért és mindenért, ami és aki jó.