A rosszkedv kicsi férge

A rosszkedv kicsi férge rág. Nyilván egy féregnek ez a dolga, mégse alapíthat zenekart vagy léphet fel cirkuszban, micsoda hülyeség.
Szóval rág, rágcsál, ködös reggeleken, de van, hogy napsütésben is. Nem feltétlenül időjárásfüggő. Ha már addikció, akkor inkább kémiailag függ, gondolom, alacsony ilyen-olyan szint, hiányos ingerületátvivés, blokkolt idegpályák, a franc se tudja pontosan. De hogy velünk él, azt tudjuk, és bármekkora is a boldogság meg a jókedv, nem hiszem, hogy van ember, aki teljes mértékben élősködőmentes.
Úgy képzelem egyébként, ez egy kis csupasz, szürkészöld, pondrószerű állat. Puhatestű, de izmos, gyűrűs szelvényeit keménnyé merevítik az elfogyasztott örömtelen sejtek.
De van jó hír is. Nem muszáj neki minden nap enni adni. Vagy nem sokat. Mondjuk, ha tud az ember örülni ennek-annak, akkor a féregnek is kevesebb étel jut. Az örömízű sejteket nem bírja az emésztőrendszere.
Manapság igyekszem ellesni ezt a féregszabályzást másoktól, mert fontos képesség. A héten  például többször is volt alkalmam olyan embereket hallgatni, meg beszélgetni velük, akik ebben a dologban ügyesek. Az ember tanuljon a nála tapasztaltabbaktól.
Szóval egyrészt meghallgattam egy addiktológust a függőségeimről, aztán két zenész-írót-költőt arról, hogy az én életem is úgy szar, ahogy van, de akkor erről kell írni, mert az ember közben azért csak röhög, hát oroszok vagyunk, drágáim, mi itt mind, oroszok, de ha ti nem, én biztos, és négyszáz évig alszom.
Aztán tegnap volt  időm beszélgetni egy kicsit Rose-zal, ami azért jó, mert vele megvan az az ideális távolság, amitől végre nagyon is komolyan tudom venni, amit az írásaimról mond. A tegnapi koncert után pedig, bár már nem is reménykedtem, mégis volt időnk egymásra Mihállyal meg TSB-vel, sőt csendesen mondom, el ne irigyeljék az égiek, még őszi Terasz időpontot is találtunk. November közepén. Lehet, hogy nem vagyunk normálisak, lehet, hogy megfagyunk, de szükségünk van az együtt töltött időre.
BH meg, hát ő mindig ott van, ha tükörbe kell nézni, szerintem leszerződött a Zacherral, mert minden nap tanulok tőle az önbecsülésről, meg arról, hogy az ember rohadtul nem engedheti el maga mellett az életet.
Szóval ők bizony mind ügyesebben bánnak rosszkedvük kicsi férgével, mint én, szóval most tanulok, ez a nagy projekt, sose késő, mondom mindig a tanítványoknak is. Tanulom a fegyelmezett örömet, meg a fegyelmezetlen jókedvet, meg az önbecsülést.  Ez most valami nagyívű dolognak tűnik, de nem így kell érteni, csak úgy, hogy arra gondolok, a szavakat szabadjára lehet engedni, azokat rághatja a féreg, nem árt meg nekik, legfeljebb csipke lesz belőlük. És akkor mi van? Nincs semmi.
Jut eszembe, tanuljak meg horgolni. Ez is egy régi projekt.