Porcelán

Mindennek hangja van. Nem csak az estéknek, meg a reggeleknek, az utcának, a háznak, de a tárgyaknak is. Nem feltétlenül úgy, hogy zajt csapnak, mint a vízforraló, meg a sütő keverőlapátja, hanem önmagukban is, szándékuk szerint.
Leginkább az üvegek csilingelnek nálunk, ha éppen úgy van a kedvük, némelyik magas hangon, egy-két vastag falú pohár vagy tál mélyebben is néha, de nem csak az üvegek, a porcelánok is, és mind közül a virágmintás nagy tál leggyakrabban. Az sosem tud csendben maradni, ahányszor hozzáérek, mindig búgni kezd, mindig valami történetekbe akar belekezdeni. Azt hiszem, nem értem a nyelvet, amin mesél, nem az én anyanyelvem, nem az én családom, de a történet azért ismerős.
Egy messzi, ködös völgyben alvó falu fával fűtött konyhájáról szól, meg azokról az emberekről, akik abban a konyhában hajnalban keltek, egy alacsony, barna hajú asszonyról, aki ebben a tálban kelesztette az édes, tejes süteményt szombatonként, meg egy egészen kicsi, szőke gyerekről, aki a nő szoknyája mögé bújt, valahányszor vendég lépett a házba.
Van ebben a történetben nevetés is, meg szomorúság is, de az utóbbiból több, a porcelán a szomorú történeteknek inkább kedvez ugyanis. Van benne utazás,  sok eső, két temetés  meg egy macska, mert ezekbe a történetekbe macska is kell. És persze van kert, valami diófa, egy korhadt pad, talán tyúkok is... egy tucat barna tyúk.
Végighúzom az ujjam ezen a virágos porcelántálon, amit két éve vett Mihály a fonyódi régiségpiacon születésnapomra, és nekem is búg, mint annak a másik nőnek abban a régi konyhában. Ma nálunk is sütemény készül benne, mert esős, szürke, októberi vasárnapokon meleg tésztával kell gyógyítani a magányt, de a mi történetünk egy másik történet. Egyszer, gondolom, ezt is elmeséli majd valakiknek. Minden történet megtörtént már korábban is.