Október

Régen hogy szerettem az októbert, jutott eszembe tegnap a hónap talán utolsó, önsajnálattól terhelt, napfényes délutánján. Sétáltunk pedig, hazakísértük az ebédvendégeket, mert kutyával jöttek, és mert anyámnak is kellett egy kis testmozgás. A betegsége óta még kevesebbet sétál, pedig az utóbbi időben amúgy se sokat.
Bergman szerint napi huszonöt perc séta kell a rosszkedv démonjai ellen, de az enyémek vagy erősebbek, vagy többen vannak a kelleténél, mert a rosszkedv nehezen múlik. Pedig igazából szép délután volt, játszottak a gyerekek, sütöttem banana breadet, szóval majdnem minden olyan volt, mintha az elmúlt egy év meg se történt volna. Na jó, nem volt olyan persze, pont ezért is sajnáltam magam olyan kitartóan, hogy estére már a maradék életkedvem is elment. Két dolgot kellene betiltanom magammal kapcsolatban, az egyik az önsajnálat, a másik a nyavalygás.
Hogy a hétvége teljes tragikumát érzékeljük, azt még megosztom, hogy gyakorlatilag alig dolgoztam vagy csináltam értelmes dolgokat (értsd olvasás ésatöbbi), viszont jógázni se sikerült.  Ami értéket ebben a nyomorult hétvégében fel tudok mutatni, az valami rengeteg órai alvás, amitől viszont stresszes lettem, meg a gyerekekkel töltött idő. Utóbbi tényleg értékes dolog. BH szerint az alvás jó nekem, nyilván a testem okosabb, mint én, és tudja, mire van szükségem, Szerintem ez nem feltétlenül van így, és a testemnek üzenem, hogy ez kábé arra jó, hogy éhen haljak.
Befejeztem Enders könyvét (a molyos értékelés ITT), és azóta azon agyalok, milyen világmegváltó depresszióellenes szert tudnék feltalálni. Vagy legalább olyasmit, ami a prehétfői szindróma ellen hat.
Más. Dragomán könyve jó. Nem is értem egyelőre, miért nem inkább Mágia a címe, de majd biztos kiderül ez is. Remélem, ma lesz időm sokat olvasni, mert szeretnék gyorsan a végére jutni. Érdeklődés, meg más miatt is. Erről majd egyszer máskor.
Más nincs. A hétfőknél csak a kilátástalan hétfők rosszabbak. Még jó, hogy esik.
Egy kicsit most regresszálunk a zenében.