Péntek

A pénteki fáradtság az univerzum végtelen jelenvalóságának legegyszerűbb megtapasztalása. Péntek délután úgy vagyok fáradt, hogy már nem csak energiám nincs, akaratom se. A test továbbvonszolását az előre kijelölt célállomások felé tejfehér, gumírozott fáradtságszálak intézik, kis tapadókorongjaikkal megkapaszkodnak a fákban, az oszlopokban, a buszok oldalában, a test robotpilótára kapcsol, a neuronok kötelességtudatból gondolatokat szimulálnak, a száj beszédet.

A pénteki fáradtságban az a jó, hogy nincs tétje. Az ember nem tud hibázni, mert nem gondolkodik, az agyműködés tetszőleges képeket generál: esős utcákat, szürke felhőket, amiből esik, de amit a bőr nem érzékel, mert a fáradtság csak a vizuális input egy részét dolgozza fel, a bőrérzékelés gyakorlatilag tiltott. A korlátozott vizuális ingerhalom feldolgozása időben gyakran elcsúszik, látom a két fiút a könyvtárban elém tolakodni, irritálnak, de az irritáció nem jut el a motorikus rendszerig időben. Később kicsit bánom, hogy nem rúgtam fel őket.

A pénteki fáradtság további nagy előnye, hogy blokkolja a fájdalomcentrumokat, ezért a hátam csak szombat reggel, felkelés után kezd el fájni. Az jutott eszembe, ha pénteken halnék meg, talán csak szombaton venném észre. Nyernék egy napot, amikor azt hiszem, még élek, csak elfáradtam nagyon.

A péntek anesztetizál, a péntek a megfelelő ütés a felkarra. Belezsibbad tőle az ember az életbe, meg a világmindenségbe. A szombat reggel mindig élesebb, fényesebb, kegyetlenebb, mint a péntek, ilyenkor oda a fájdalomcsillapítás. Ágyban kell maradni amíg csak lehet.