Leon

A nevörending heti műszakokhoz mára egy Leon Bridges nevű fickót találtam zenei aláfestésnek, mert ez a zene most szervesen kapcsolódik ahhoz a szelíd nosztalgiahullámhoz, ami tegnap indult el bennem.
Egy egész csomó élmény eszembe jutott erről a klipről, például, amikor egyedüli fehérként csücsültem Lousie tesójának fodrászatában, és megállt előttem egy cukor szénfekete kislány, aki annyira meg volt lepődve az én egész színösszeállításomtól, hogy még a rágó is kiesett a szájából csodálkozásában. Meg a diner is eszembe jutott, ahova Lilyvel jártunk a vasárnapi spinning után, hogy háromszor annyi kalóriát visszajuttassunk a szervezetbe, mint amennyit lemozogtunk, de nem volt lényeg, mert tök jó volt beszélgetni vele. Lily nagyon hiányzik, a mai napig. Szar, hogy a távolság nem  igazán  teremt alkalmat a kommunikációra.
Egy másik klipről meg Nashville jutott eszembe, amikor a szülinapomon elvittek egy blues kocsmába, Amie-vel a kocsma előtt cigiztünk, és meghívott magukhoz, és mennyire nagyon szerettem aztán azt a hétvégét Maine-ben, amikor Michael B.-vel főzött, a gyerekek kártyáztak, mi meg elmentünk sétálni az erdőbe Isabelle-lel, és akkor beszéltünk először az írásról Amie-vel, akkor került szóba az is, hogy amit én írok, az tulajdonképpen micsoda is. Nagyjából egyébként ugyanarra jutottunk, mint Rose. Hogy valami furcsa, lírai próza.
De hagyjuk a nosztalgiát, mert a jelen is épp elég fárasztó, viszont most már csak két hetet kell kibírni (illetve annyit se), és itt az őszi szünet. Nagyon ránk fér a pihenés.
Más nincs. A bokafájásom elmúlt, a munkahelyi káosz nem. Nincs önértékelési csoport, és ahogy elnézem nem is lesz. Ezen mulatok.
Akkor inkább lássuk Leon Bridgest. Csodálatos zenész.