Felnőtt kor

Szombaton B. azt mondta míg gyalogoltunk hazafelé a boltból, hogy honvágya van. Érdekes dolog ez, mert pár napja én is visszavágytam oda, ahova ő szinte mindig, mondjuk én talán nem honvágyként, de valami otthonként mégis.
Szeret az ember visszavágyni oda, ahol biztonságban volt. Pedig nem mindig volt jó, és egyáltalán nem voltak könnyebbek a mindennapok, mint itt. Ott is mindent egyedül kellett megoldani igazából, ott se tudott segíteni senki, de ott volt valami cél, vagy valami olyan bizonyosság, hogy semmi sem tart örökké, és nem ez a végtelenbe nyúló kilátástalan szürkeség volt, amin annyira nehéz átrágnia magát az embernek.
Azt hiszem ezt a valaminek csak van értelme mentalitást próbáljuk mostanában visszacsempészni a hétköznapjainkba, és nyilván ezért jut eszünkbe mindkettőnknek gyakrabban az az időszak, amikor hasonlóképpen gyökértelenek voltunk, mint most. Azt nem tudom, akkor hogy csináltuk, mert elmosódnak az emlékek ennyi év után, de azt remélem, itthon is otthonra találunk majd valahogy. Marha nehéz nyilván, mert ott legalább annyi felmentésünk volt, hogy idegenek vagyunk, itt meg semmi sincs. Az a minimum elvárás, hogy megküzdj mindennel, és nemigen jut se köszönet, se mosoly, legfeljebb kritika: ezt miért így, azt meg miért nem úgy.
Megfigyeltem, és ez most nem az én élethelyzetemre vonatkozik, hanem talán valami kortünet, hogy Magyarországon mennyire hiányzik a respekt mások iránt, pontosabban mások döntései iránt. Hogy nem csak a főnököm, hanem az egész környezet mennyire infantilizál engem, meg másokat is. Nem tudom, hogy ez egy történelmi dolog, vagy hogy a mostani politikai kurzus gyakorlata nyomja rá a bélyeget a mindennapi dolgainkra, de azt tapasztalom, itt mindenki hülyének néz mindenkit. vagy hát majdnem.
Hogy anyám úgy viselkedik, mintha én még mindig egy harmadik osztályos kisgyerek volnék, azt nehezen, de megbocsátom neki még így közel ötven évesen is. Ha a körülöttem élő felnőtt emberek, kis- és nagyközösségek teszik velem ugyanezt, az nemcsak bosszant, de fel is háborít. A gyermeki létben megtartani szándékozott, oda erőszakkal visszanyomott felnőttek ugyanis jogosan dühösek, frusztráltak és gyakrabban hoznak rossz döntéseket, mint azok, akiket felnőttnek tekint a társadalom, meg a környezetük.
Na ezért a felnőtt létért hiányzik Amerika, azt hiszem. Nem azért, mert ott csupa jó döntést hoztam, vagy mert ügyesebben oldottam meg a feladataimat, hanem mert ott soha senki nem akarta azt érzékeltetni velem, hogy ő jobban tud, jobban csinál bármit, mint én. Ott valahogy a hülyeségeim se okoskodó megjegyzéseket generáltak, hanem óvatos kérdéseket: mondanám-e esetleg el, mire is gondolok pontosan.
Azt hiszem ez az egyetlen dolog, ez a felnőtt társadalom az, amiért igazán visszavágyom oda. Na jó, az óceán miatt is, de az már egy másik kérdés nyilván.