Karabiner

Van ez az olvasóklubunk. Amerikai filmekben az olvasóklubok általában  neurotikus nőkből állnak, akik kötött kardigánt hordanak és/vagy kicsit magányosak, hogy aztán az olvasott könyvek hatására a film során mégiscsak kibogozzák az életüket, majd (jutalmul) elnyerjék a boldogság/halál felszabadító élményét. Hát a miénk nem ilyen.
Először is, a lassan négy éve működő olvasókör(öcske) tagjai közt sok a pasi. Momentán éppen több is, mint a nő. Na ennek megfelelően a kötött kardigánok száma elhanyagolható, esetleg csak a nagy hideg telekre jellemző viselet, és hát az  életünket se feltétlenül pusztán a könyvek segítségével bogozzuk ki, hanem... hát nem is tudom, talán kevésbé bogozunk életeket, semmint egyszerűen a világról beszélünk.
Pillanatnyilag heten vagyunk: négy fickó, három nő, viszonylag vegyes hátterű társaság, van jogász-történész, magyar-töri szakos tanár, két szobrász, egy pszichológus, egy biológus-tanár, meg én. Az ateista-keresztény arány kettő az öthöz, de ez persze nem jelenti, hogy ez itten valami vallásos csoport, sőt. Akinek hite van, az majd mind küzdelmes hit, azt hiszem.
Az olvasásra szánt könyveket mindig az egyik tag ajánlja, a többiek pedig megvitatják, megfelel-e nekik vagy inkább mást olvasnának. Bevallom, van, hogy a terjedelem is szempont, mert idővel mindenki szarul áll. Aztán a hónap utolsó csütörtökjének estéjén találkozunk, aki tud jön, aki nem nem. Ettől ritkán térünk el.
Az idei első alkalom mondjuk éppen ilyen eltérés volt, de így is csak négyen tudtunk ott lenni, ráadásul négy olyan tag, akik közül senki nem olvasta el Jane Teller: Minden című regényét. Hát ez egy ilyen kör. Akkor is el szoktunk menni, ha nem olvastuk a könyvet. (Persze nem ez a jellemző azért.)
Igazából ennyi év alatt megkedveltük egymást, idegenekből barátok lettünk. Igaz, olyan barátok, akik nem napi szinten beszélgetnek, de akik havonta egyszer jól érzik magukat együtt, és fontos dolgokról (a világmindenség állapota, az ország helyzete, a galaktikus folyamatok alakulása ésatöbbi) cserélnek eszmét. Könyv híján amúgy ez volt tegnap is, elbeszélgettünk a világ dolgairól, és nyári élménybeszámolót tartottunk, ami nagyjából azt jelentette, hogy a házigazdák elmesélték, milyen volt az erdélyi alkotótábor, ahol perzsa művészekkel készítettek természetszobrászati (vagy természetművészeti???) installációkat. Megjegyzem azta, de gyönyörűek voltak Judit agyagmaszkjai, meg a fotók is, hát egy ilyen öreg Olympus kéne nékem, fémházas, fantasztikus objektívvel. De elengedtem az anyagi vonzalmakat, úgyhogy hagyjuk.
Meséltek a hegymászásról is, és bár Gergő azon poénkodott, hogy a sziklafalra fellógatott függősátor említésére látta a szememben felcsillanni a lelkesedést, nem, azért lenyűgöző volt az egészbe belegondolni, és igen, tényleg elragadó dolog lehet hegyet mászni, mert az valami egészen olyan tevékenység, amikor nem lehet máson agyalni, és amiben teljes egészében ott kell lenni a pillanatban, különben gyorsan meghal az ember.
Lehet, hogy egyszer kipróbálom, bár ha jobban belegondolok, nekem most is ilyen az életem, hogy mászok a véget nem érő,  függőleges sziklán felfelé, igyekszem az ékeket beakasztani a repedésekbe, az ékekbe meg a karabinereket, amik leginkább a barátaim, meg az emberi kapcsolataim. Mindeközben őszintén remélem, hogy az ékeket tömör sziklába sikerült beszorítanom, és hogy egyik karabiner sem anyaghibás, mert nem nagyon lenne esélyem egy újabb zuhanást túlélni.
Erről jut eszembe, tegnap végre találkoztunk Mihállyal, ami nagyon jó volt, és hát végül őt is sikerült megnevettetnem a falakról szóló történettel, de annyira, hogy szerintem konkrétan sírt tőle. Örülök, hogy sikerült jókedvre derítenem a barátaimat.
Más nincs. Ma végre péntek. Óriási alvási projektterveim vannak hétvégére, meg persze munka, de ez utóbbit is szigorúan pizsamában vagyok hajlandó teljesíteni.
És itt a kis új kedvenc, Kishi Bashi.