Mesterség

Tegnap megadta magát az életnek (vagy a víznyomásnak) a fürdőszobai csap. Az ilyesmi nem jó, pénz, idő, szervezés, de ami a legproblematikusabb: szerelőt kell hívni. Ez utóbbiban nem a hívás, hanem  a szerelő kiléte problematikus, mert megbízható szerelőt találni manapság elég nehéz. Őrzöm is erősen a telefonszámot, ha rátalálok valakire, mert nagy kincs.
Vízvezeték-szerelőből például pár éve rábukkantunk Dezsőre, aki a vízvezeték-szakma lottó ötöse. Normális, pontos, nem vág át, és megfizethető. Dezsőre, akit így hívok, de már nem emlékszem, tényleg így hívják-e vagy ezt csak elképzeltem, nagyon vigyázok. Nem terhelem túl, vagyis csak akkor hívom, ha muszáj, nem bizalmaskodom vele, de nem is csinálok úgy, mintha királylány volnék.
Mondhatnám, hogy kérem szépen, a megfelelő neveltetés ugye, mert akit az  apja idejében megtanít csapot cserélni, az pontosan tudja, hogy egy hollandit meghúzni nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és nem, a mosógép motorja sem papírból hajtogatott szélkerék. Én régtől fogva tisztelem a mesterembereket, nem is szakmának, mesterségnek hívom a képességet, amikor valaki megjavít valamit.
Közben ezzel párhuzamosan azon gondolkodom, hogy ez a pedagógusminősítési  mizéria miért olyan idegesítő. Mert félre ne legyek értve, nem az zavar, hogy valaki jön, és megnézi, mit csinálok órán. Szerintem, a kollégáimat sem. Sőt. Tanárnak lenni ugyanis elég magányos műfaj ahhoz képest, hogy ez a szakma előfeltételez némi extrovertáltságot, és többségünk szívesen mutatná meg másoknak is, mi minden jóságot csinál a gyerekekkel órán. Ilyenek vagyunk. Színpadra születtünk.
Szóval persze, jöjjenek emberek, nézzék, milyen jól csináljuk a szakmánkat, mennyire ászok vagyunk, de hogy mi a bánatnak kell ehhez egy ilyen nyűgös, lassan mozgó apparátust is létrehozni, azt nem értem. Meg a papírgyártást se.
Bunkó leszek, de ezt az egész értékelést, meg hogy tükröt tartsunk mintegy a tanárnak, el tudnám intézni pár óralátogatással, meg két beszélgetéssel. Mert ha azt akarom tudni, valaki jól csinálja-e a szakmáját, akkor pont azt csinálom, mint a szakemberekkel: megnézem, hogy szerel, és megkérdezem az ügyfeleit. Te, ez a Dezső, ez jó szerelő? Hú, figyelj, ne hívd, mert elbarmolta a zuhanykabint. Vagy: kiváló, mentsd el a számát. Hallott már valaki asztalos kettőről? Nem. Naugye. vagy mester, vagy kontár.
Ja, tudom, most majd valaki nekiáll itt nekem indikátorokat sorolni, meg hogy ez a tanítás, ez ám egy ilyen hű de bonyolult  dolog. Nem akarom elvenni senki kedvét, de az a helyzet, hogy az autószerelés is. Meg a szívsebészet is. Meg a pincérkedés is. Már ha jól csinálják. Mert ha szarul, akkor pont mindegy, akkor a papírhegytől se lesz jobb. (Amúgy a tanítás mestersége nagyrészt személyiség és emberség kérdése, de ezt most nincs kedvem kifejteni.)
Más. Sir Artemon tegnap azt írta, hogy élni bonyolult, meghalni meg könnyű, de azért ez se mindig igaz, illetve életszakasza válogatja. Van, hogy élni könnyű, meghalni meg egyenesen lehetetlen. Vagy nem időszerű. Az ember nagyon is kapaszkodik az ismert világba, és jól is teszi. Élni ugyanis mindenképpen szórakoztatóbbnak tűnik, mint halottnak lenni. Na jó, ennyi volt mára a Coelho-sarok, Vagy többet aludjak, vagy kevesebbet. A hajnali órákat meg tiltsa be valaki.
Más nincs. Valentyina kedvéért viszont a tanítás mestereinek és mesternőinek íme a barokk zene csodája.