Fennsík

Fáradt vagyok, keveset alszom, mindig dolgozom. Ha a kialvatlanságra gondolok, július túl messze van, ha a határidőre, akkor meg túl közel.

Van a rengeteg munkának egyébként egy rendkívül nagy előnye: az ember agysejtjei olyan állapotba kerülnek, mint műtéti altatáskor, amikor azt a szép, opálosan tejszerű dolgot már benyomta az altatóasszisztens a kanülbe, az agy pedig békésen, minden stressz és harag nélkül még egyszer körülnéz. A megbocsátás fennsíkja ez a fajta fáradtság, itt nincs térerő, nincs aggódás, csak fény és végtelen nyugalom. Lehet, hogy ezért dolgozom ennyit, hogy olykor eljussak erre a fennsíkra.

Ha még nem is vagyok ott, már közeledem. Ezt onnan tudom, hogy a tegnapi projektmegbeszélésen nem ment hetven fölé a pulzusom. Majd mindenképpen megemlékezem erről is, mert elég sok és félelmetes tanulsága van a dolognak. Most csak annyit mondanék, hogy ha olyan megbeszélésen ülünk, ahol Bridget az egyik legnormálisabb ember, akkor ott nagyon-nagyon súlyos gondok vannak.

Más nincs, ma reggeltől estig vizsgáztatok, úgyhogy aligha marad szellemi kapacitásom estére sajnos. A fordításnak annyi tehát, ami aggaszt, viszont az estémet lazítással töltöm, TSB-vel majd kitalálunk valami kellemes, gondolkodásmentes, amolyan fennsíki elfoglaltságot.

Valaki javasoljon mára zenét, mert nekem ma rohannom kell.