Jelenséges - a szenvedély

Minden bizonnyal kevés megbocsáthatatlanabb dolog van az életben, mint a szenvedély teljes hiánya. Nem a szerelmi szenvedélyre gondolok itt elsősorban, hanem bármire, ami iránt tudunk olyan elkötelezettséggel viseltetni, hogy az a pillanatot maradéktalanul kitölti. Olyasmire gondolok, olyan élményre, teremtő tevékenységre, olyan elragadtatásra, ami mellett ott, abban a pillanatban nem marad helye semminek; olyan percekre, pillanatokra, amikor az ember teljes egészében kitölti a rendelkezésére álló létteret, eljut az én határáig, és, mint egy kirakós játék tökéletesen illeszkedő darabja, a világmindenség teljességének felismerhető része lesz. Talán ez az, amit eksztázisnak szokás hívni.

Persze az ember nem tudja ilyen elragadtatott állapotban élni az életét, nyilván, mint minden másban, ebben is más az egyes emberek teherbírása.

Manapság kevésbé a szenvedélyt, inkább a csendes szemlélődést tanítják sokan, de szerintem a két dolognak igenis van metszete: a teremtő szenvedély nem feltétlenül hangos, egyetlen hang is kitölthet egy pillanatot úgy, hogy az a teljesség élményét adja, és nincs híján annak a szenvedélynek, amire most én gondolok. Persze ez a néma szenvedély talán a legnehezebb művészet az életben. Nem is gondolom, hogy nekem feltétlenül sikerül ezt valaha megvalósítanom. Az ennél egyszerűbb szenvedélyek azonban viszonylag jól mennek, kivéve a zenélését, mert sajnos nem játszom hangszeren.

A City of the Sunnal illusztrálom a szenvedély fogalmát.