Munka

Elég sok dolgot csináltam már életemben, ami munka, de abban elég nagy szerencsém van, hogy szinte soha nem kényszerültem értelmetlen, szörnyen monoton dolgokkal pénzt keresni. Talán utoljára középiskolás koromban, egy végtelenül unalmas, nikotinmarta telefonközpontban, ahol napi ötszázszor mondtam el a nagybátyám cégének borzalmasan hosszú nevét, amit nem szabadott rövidítve mondani, mert említett nagybátyám olykor, mintegy próbaképpen, felhívta önmagát.

Biztos megőrülnék egy konzervgyárban a szalag mellett, de hát ilyesmit nem mért rám a sors soha, bár az is lehet, hogy ott is feltalálnám magam, kitalálnék valami fejbenfoglalkozást. Elég sokszor gondoltam már arra, de mennyire is jó volna olyan munka, hogy csak így csinálod rutinból, automatikusan, semmi stressz, semmi izgalom, semmi felelősség: papírhalmok mozgatása balról jobbra, négykor kicsekkolás, otthon sör, sorozat, döglés a kanapén.

Jó, nyilván képtelen volnék ilyesmire, a határidők, a megoldandó feladatok, a lehetetlen kijátszása érdekel, nem a szellemi egyvonal a kijelzőn. (Lásd EKG, bár tudom, hogy a hasonlat sántít.) Most például fordítok, ami persze nehéz nagyon, mert sokat gondolkodom, nekem elsőre egyetlen mondat sem tűnik jónak, szófétiseim és szószorongásaim vannak, túl nagy jelentőséget tulajdonítok a szavaknak, a mondatoknak, az írásjeleknek. (Utóbbi persze nem látszik, mert gyakran használom őket rossz helyen.)

Már több mint tizenkilencezer szón vagyok túl, mégsem unom őket, mert bár sok kacska, tartalmilag leegyszerűsítő, meg olyan rész is van ebben a munkában, aminek a megfogalmazásával nagyon nem értek egyet, a történetek mindig elragadnak, és mindig feledtetik velem, hogy ez végeredményben munka, nem szórakozás, és hogy a mondatok soha nem lesznek pontosan olyanok, amilyeneknek én álmodnám meg őket. Egy biztos, szavakkal dolgozni mindenképpen kivételes szerencse.