Gyógyhatás

Sok dolog van, ami gyógyít, nem gyógyszerre gondolok, tulajdonképpen nem is gyógyhatású szerre, mert nem szer. Olyan dolgok ezek, amiktől meggyógyul az ember. Nem gyorsan, nem egycsapásra, türelmesen ki kell várni ugyanis, amíg hatnak. Hónapokig legtöbbször, esetleg évekig.

Több, mint két éve hirtelen filmfóbiám lett. Nekem, aki nagy filmrajongó voltam, nem sikerült (illetve kettőt, de csak kínkeservesen) itthon végignéznem egy filmet. Moziba persze néha elcipeltek a barátaim, de azért oda sem túl gyakran hagytam magam. Nem tudom megfejteni, mi volt ez, a válásomhoz volt köze, az biztos, meg valami nagyon mély érzelmi bizonytalansághoz, és hiába próbálkoztam, hiába töltöttem le sorban azokat a filmeket, amikről azt gondoltam, hogy na majd most... De nem. Semmi sem ment, mert minden film tizedik perce körül szörnyű pánik vett rajtam erőt. Ennyi idő alatt talán egy francia filmet, meg a Manhattant sikerült végignéznem. Keservesen, fájdalmasan. Nagyon rossz volt.

Hogy mikor gyógyultam ki ebből a filmbetegségből pontosan, azt nem tudom, de tegnap végül minden erőlködés, pánik és rossz érzés nélkül tudtam végignézni egy filmet B-vel. A film amúgy, nem valami filmtörténeti nagyság, arról szólt lényegében, hogy vannak olyan pillanatok az ember életében, amik azután is folytatódnak, hogy már elmúltak, és hát igen arról is, hogy az élet értelme a szeretet. Igazából nem az, amit kapunk, hanem amit adunk. A világmindenség, amin most egy pillanatra a facebookot értem, kegyes volt hozzám, és elém sodorta ezt a Weöres Sándor verset. Tulajdonképpen ezt filmesítették meg tipikus amerikai középiskolás filmként.

Üdvösség

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Forrás: Weöres Sándor kézírásos könyve

A mai jó hír tehát az, hogy kigyógyultam a filmfóbiából, és ráadásként nagyon jól aludtam a viharok hűtötte éjszakában. Még álmom is volt, egy kukkot sem értek belőle, de minden kék volt, így az álom talán azt jelenti, hogy a tengerhez utazom egyszer. Mondjuk Franciaországba. Vagy Portugáliába.

A kevésbé jó híreket nem akarnám most felsorolni, minek terheljük a világmindenség szomorúságindexét. Amúgy meg hétfő van. Munkanap. Erre, mármint arra, hogy én még dolgozom, naponta két ember csodálkozik rá. Nem baj. A világ már csak ilyen.

A mai zenét Tamástól loptam. Abszolút ide illik, a világmindenségnek ebbe a függőágyas, félálomban ringatózó szegletébe.