Koranyár

Sokáig aludtam, ami nem túl praktikus dolog, ha az embernek sok munkája van, de megesik, ha fáradt, és ha hajnalra kellemesen lehűl a levegő. Álmodtam is, hajnaltól reggelig tartó, hosszú, beszélgetős álmot, amiből persze nem nagyon emlékszem semmire. Mármint a beszélgetésre nem, pedig jó volna tudni, miről beszélgetek álmomban a barátaimmal. Vagy ők mi mindent mondanak olyankor, amikor biztosak benne, hogy nem sértődöm meg, hiszen ez csak egy álom, nem a valóság.

Valami szél volt éjszaka, kiszellőzött a város, kellemes a levegő még mindig. Koranyár van. Még nem öregedtek el a falevelek, még nem unták meg a meleget a betonkádakba ültetett levendulák, még nem fakította semmivé a füvet az erőszakos nap. Erős, élettel teli a világ ilyenkor, az augusztusi demencia messze van, hiszünk a világban megint. Majd elmúlik, majd elöregszik az idő.

Van abban valami nagyon szép és teljes, hogy az idő mindig új valóságot teremt: minden évben hasonlót, mégis egy másikat. Az ember meg az időt nézi, szorgalmasan másolja a napokat, és ő is minden reggel egy újabb, egy másik mát teremt önmagának.
Mi engem illet, én mára munkát, családi időt és barátkozást gondoltam ki magamnak. Tipikus koranyári ma lesz a ma.