Árokpart

Bármennyire is hiszek a szavakban, meg az emberi kapcsolatok építő erejében, azt hiszem, a léleknek is vannak határai, van teherbíró képessége, van valahol egy nyomásmérő, a nyomásmérőn pedig egy szürkével besatírozott tartomány. Amikor ebbe a tartományba érkezem, akkor van elég. Mindenből  és mindenkiből. Nem haraggal, csak úgy, mint amikor elfogy egy gép lendülete, és nem viszi tovább a kereket semmi. Nem akarok több szót mondani, nem akarok beszélgetni, nem akarok viselkedni, nem akarok senkitől semmit, csendet akarok magam körül és magamban, meg egy nyugodt sarkot ebben a nyomorult világban, ahol nem baszogat senki pár napig.
Szerencsés esetben ez az antiszociálisa roham a Teraszon ér, ahol nem kell szólni senkihez, ha nem akarok, és ahol nem muszáj csinálni semmit. Aranyosnak se muszáj lenni, és ha úgy van kedve az embernek, bámulhatja ugyanannak a reménytelenül szép regénynek ugyanazt a reménytelenül szép mondatát órákon át.
Ülök az árokparton és emlékeket találok ki. (csillag)
Van egy ilyen árokpartom nekem is. Ha elfogynak belőlem a szavak, ha már mindent elmondtam, és nincs erőm elmondani ugyanazt újra meg újra, ha már nincsen türelmem az élethez, nincs türelmem a mondatokhoz, amik az életemről szólnak, vagy mindig törekedni, mindig akarni és szeretni azt, hogy vagyok, akkor kiülök erre az árokpartra, és ott vagyok. Olyan árokpart ez, ahol az örök nyár örök napfénye világítja meg a napokat, és ahová nem ér el az, amit mi ostoba módon világnak nevezünk, pedig csak zaj, por, vér és tülekedés.
Már gyerekkoromban is voltak ilyen kiüléseim. Ültem egy napot, és nem szóltam senkihez, hozzám sem szólt senki, de olyan család volt a miénk, hogy ez nem tűnt fel. Tapintatból vagy nemtörődömségből, nem tudom megmondani, de hogy hálás voltam érte, az biztos. Így kellene. Néha csak hagyni, engedni a világot, pörögjön, zuhanjon kedve szerint ki és le a semmibe. Engedni, hogy az emberek ne mondjanak semmit, ne szóljanak egymáshoz, ne akarják tudni, mit gondol a másik, ne kérdezzenek, és ne is feleljenek semmit, és hagyni, hogy az emlékek szabadnak szülessenek meg.
Én tudom, hogy hagyni nehéz, nem megsértődni meg talán még nehezebb, de nekem más módszerem már nincsen az életben maradásra. A szakmám is ilyen, a személyiségem is; túl sokat beszélek, túl sok mindent akarok megérteni, túl sok szót használok el nap mint nap.
Ma elegem lett a beszédből, azt hiszem. Kell az az árokpart, kell a csend, ma már nem akarok megmondani senkinek semmit, a saját történeteimet, a saját emlékeimet akarom kitalálni megint, és akarom nézni a vizet egy kicsit egyedül, akarom, hogy a nyár kiszívjon minden színt belőlem is, pont, mint a fölöttem lengedező falevelekből. Nem akarok szólni senkihez. Tényleg nem, de majd elmúlik. Mindig elmúlik. Alszom, zenét hallgatok, olvasok, írok, nem szólok, megspórolom a szavakat magamnak.
Nem tudok beszélni. Mostanában nincs hangom. (csillag)
Nézem a vizet. Fekete a homok az árokparton. Talán harmadnapra feltámad bennem az élet.

(csillag - Borbély Szilárd: Nincstelenek.)