Árokpart
Bármennyire is hiszek a szavakban, meg az emberi kapcsolatok építő erejében, azt hiszem, a léleknek is vannak határai, van teherbíró képessége, van valahol egy nyomásmérő, a nyomásmérőn pedig egy szürkével besatírozott tartomány. Amikor ebbe a tartományba érkezem, akkor van elég. Mindenből és mindenkiből. Nem haraggal, csak úgy, mint amikor elfogy egy gép lendülete, és nem viszi tovább a kereket semmi. Nem akarok több szót mondani, nem akarok beszélgetni, nem akarok viselkedni, nem akarok senkitől semmit, csendet akarok magam körül és magamban, meg egy nyugodt sarkot ebben a nyomorult világban, ahol nem baszogat senki pár napig.
Szerencsés esetben ez az antiszociálisa roham a Teraszon ér, ahol nem kell szólni senkihez, ha nem akarok, és ahol nem muszáj csinálni semmit. Aranyosnak se muszáj lenni, és ha úgy van kedve az embernek, bámulhatja ugyanannak a reménytelenül szép regénynek ugyanazt a reménytelenül szép mondatát órákon át.
Ülök az árokparton és emlékeket találok ki. (csillag)
Van egy ilyen árokpartom nekem is. Ha elfogynak belőlem a szavak, ha már mindent elmondtam, és nincs erőm elmondani ugyanazt újra meg újra, ha már nincsen türelmem az élethez, nincs türelmem a mondatokhoz, amik az életemről szólnak, vagy mindig törekedni, mindig akarni és szeretni azt, hogy vagyok, akkor kiülök erre az árokpartra, és ott vagyok. Olyan árokpart ez, ahol az örök nyár örök napfénye világítja meg a napokat, és ahová nem ér el az, amit mi ostoba módon világnak nevezünk, pedig csak zaj, por, vér és tülekedés.
Már gyerekkoromban is voltak ilyen kiüléseim. Ültem egy napot, és nem szóltam senkihez, hozzám sem szólt senki, de olyan család volt a miénk, hogy ez nem tűnt fel. Tapintatból vagy nemtörődömségből, nem tudom megmondani, de hogy hálás voltam érte, az biztos. Így kellene. Néha csak hagyni, engedni a világot, pörögjön, zuhanjon kedve szerint ki és le a semmibe. Engedni, hogy az emberek ne mondjanak semmit, ne szóljanak egymáshoz, ne akarják tudni, mit gondol a másik, ne kérdezzenek, és ne is feleljenek semmit, és hagyni, hogy az emlékek szabadnak szülessenek meg.
Én tudom, hogy hagyni nehéz, nem megsértődni meg talán még nehezebb, de nekem más módszerem már nincsen az életben maradásra. A szakmám is ilyen, a személyiségem is; túl sokat beszélek, túl sok mindent akarok megérteni, túl sok szót használok el nap mint nap.
Ma elegem lett a beszédből, azt hiszem. Kell az az árokpart, kell a csend, ma már nem akarok megmondani senkinek semmit, a saját történeteimet, a saját emlékeimet akarom kitalálni megint, és akarom nézni a vizet egy kicsit egyedül, akarom, hogy a nyár kiszívjon minden színt belőlem is, pont, mint a fölöttem lengedező falevelekből. Nem akarok szólni senkihez. Tényleg nem, de majd elmúlik. Mindig elmúlik. Alszom, zenét hallgatok, olvasok, írok, nem szólok, megspórolom a szavakat magamnak.
Nem tudok beszélni. Mostanában nincs hangom. (csillag)
Nézem a vizet. Fekete a homok az árokparton. Talán harmadnapra feltámad bennem az élet.
(csillag - Borbély Szilárd: Nincstelenek.)

"A hazatérés minden nőnek mást jelent. Román festő barátom például tudta, hogy nagyanyja valahányszor kivitte fából faragott székét a kert végére és kerekre nyitott szemekkel a napba bámult, mindannyiszor a visszatérés állapotába került. Mindenki tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni, vagy aki nem tudta, hamar rájött. A hazatérés nem pénzbe kerül. Időbe kerül. Erős akarat kell hozzá,, amellyel azt mondjuk, "Megyek" és komolyan is gondoljuk. A vállunk fölött visszakiálthatunk, hogy "Most megyek, de hamarosan itt vagyok", és róni kell a hazafelé vezető utat.
VálaszTörlésA rés, amelyen leereszkedünk otthonunkba, időről időre változik, most talán máshol található, mint a múlt hónapban. Újra lehet olvasni például olyan könyveket, költeményeket, melyek nagy hatással voltak ránk. El lehet tölteni egy kis időt egy patak partján. Kiülhetünk a teraszra valamit pucolni, hámozni vagy kötögetni. Sétálhatunk vagy vezethetünk. Felszállhatunk egy buszra találomra. Imádkozhatunk. Jó barátokkal beszélgethetünk. Leülhetünk egy kávézó ablaka mellé és írhatunk.Cserepes növényeket ültethetünk, jól összesározva kezünket. Figyeljük a szépet, a kecseset, az emberi lény megindító törékenységét.
Amikor itt az idő, akkor itt az idő. A fókaasszony nem azért tér vissza a tengerbe, mert egyszerűen így gondolja, mert a mai nap alkalmas, nem azért, mert élete takaros és rendezett - azért megy, mert itt az idő, tehát mennie kell.
Minden nő legmélyebb-énjében van egy úgynevezett "közvetítő asszony", aki a konszenzuális valóság és a titokzatos tudattalan között teremt kapcsolatot. Értékek és elgondolások adó-vevőjeként működik. Ha egy nő az ősi nőiséggel akar kapcsolatba lépni, akkor időnként el kell hagynia a világot és a szó legrégibb értelmében vett egyedüllétbe kell merülnie. Az angol alone (egyedül) szó régen két szó volt: all one. Ez azt jelentette, hogy vagy lényegében, vagy egy időre az ember "mindent magába záró egy". Pontosan ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy "felpattanjon lovára és minden irányban elvágtasson". A magány a lélekből felénk áradó ősi táplálék felvétele. A túlságosan civilizált és a túlságosan elnyomó kultúrák megpróbálják megakadályozni a nőket abban, hogy visszatérjenek otthonukba. Pedig mindannyian társaloghatunk a fókával a szikláról. Jung egy helyen azt mondta: "Sokkal jobban tennénk, ha egyszerűen elismernénk szellemi szegénységünket... Amikor a szellem elnehezedik, vízzé válik. A lélek útja tehát a vízhez vezet.". A hazatérés és azok az időszakok, mikor a sziklán ülve a fókával társalgunk, természetes, velünk született ökológiánk aktusai, mivel mindegyik során visszatérünk a vízhez, találkozunk vadon élő társunkkal, aki lankadatlanul, gondolkodás nélkül és hűségesen, mindenki másnál jobban szeret bennünket. Csak bele kell néznünk azokba a "bölcs és szerető", lélekkel teli szemekbe és tanulni belőlük."
(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok, A fókaasszony meséje)