Tektonika

Az utóbbi időben, és nem, én sem értem, miért, mert nincsenek mindig miértek, szélesebbek lettek a rések a mondatok között, mint régen.  Megrepedezett a beszélgetések lakkrétege, a mondatokat hirtelen túl sok minden választja el egymástól, a résekbe beférkőzik a csend, meg a csenddel együtt költöző értetlenség. (Megjegyzés: az értelmetlenség is persze.)
Magányos, száraz, élettelen mondatok vesznek körül, a szélük felpöndörödik, mint a régi festék, mint a gyógyuló seb széle, viszketnek is, mert feleslegesek, de ha túl korán kaparom le őket, alattuk a bőr nélküli hús fájdalmasan, védelem nélkül kerül a napvilágra.
Mi a kohézió ellentéte?  Nem a széthullás, inkább a kikötőből egyszerre induló hajók önkényes útválasztása, a józan életösztön, a hirtelen menekülés, az entrópia megfellebbezhetetlen diadala a kényelem felett.
Amíg a szavak egymáshoz tudnak tartozni, a mondatoknak nem muszáj. Elúszhatnak egymás mellett, akkor is összeköti őket valami, akkor is összeköt minket valami, és van értelme, ha nem is barátnak lenni a mondatok közé költöző csenddel, legalább nem gyűlölni azt.
Ha fáradt vagyok, a saját mondataim sem tartoznak egymáshoz, távolodó vitorlások mind az acélszürke fényben. Nem baj, ha már nem leszek fáradt, majd megint egy helyre sodorja őket az áramlat, és akkor azon az új helyen kikötnek szép sorban, egymás után. És akkor majd rend lesz, és azon az új helyen új kontinens születik.
Addig meg hallgassunk. Amit látsz, azt hallod. Wim Mertens szép zeneműve a mondatok közé szorult csendekkel is tud mit kezdeni..