Pihenőtér

"Talán ezért szeretett nagyvárosban élni. A nagyvárosok tele vannak véletlen találkozásokkal és véletlen beszélgetésekkel: az a dolguk a nagyvárosoknak, gondolta F., hogy tele legyenek véletlenekkel és névtelenekkel. Éppen ezek a névtelen véletlenek adják ki a nagyvárost, ezeknek a névtelen véletleneknek az irtózatos tömege. Aztán az egyik véletlenbe - mint homok a gépezetbe - belekeveredik a sors."
Forgách András

Képzelt városok képzelt sétáinak képzelt véletlenjei szorongatják a kezem odaadóan. Bemutatkoznának, mert még nem találkoztunk, pedig régóta figyelnek, és most csak rám vártak, tényleg. Meggyőződés nélkül bizonygatnak valami képzelt igazságokat, még el is érzékenyülnek, könny szökik a szemükbe, persze ez lehet a fájdalomtól is, attól hogy szúr az oldaluk, mert odébb vártak rám, úgy tudták, máshova érkezem, rohanniuk kellett valami ismeretlen szobron és parkon túlról. Megszánom őket, beszélgetni kezdünk, aztán feltámad a szél, beülünk valahová, nekem ez a kávézó is véletlen, nagyvárosi, idegen marad, a neve felidézhetetlen, bárhol lehet, nem támad hozzá közöm. Itt a pincér véletlen kávét hoz ki, keserű, pálinkát kellene inni inkább, de hajlok rá, hogy korán van még ehhez.
Ha veszem a fáradtságot, és másfelé sétálok, mint szoktam, ha esélyt adok a véletlennek, annak egy állítólagosan nőcsábász, ám régóta halott francia jezsuita valószínűleg megörül. Úgy olvastam, jót tesz, ha másik térben vagyok, ha eltávolodom a nem véletlen tértől és a nem véletlen önmagamtól, és ha hinni lehet Forgáchnak, akit most véletlenül olvasok, akkor ezzel az eltávolodással esélyt adok a sorsnak. Hogy mire adok esélyt neki, azt persze nem lehet előre tudni, de nincs is jelentősége, gondolom.
Mi következik ebből? Még nem tudom. Talán az, hogy többet kell úton lenni. Certeau az utazás tekintetében a vasútra vagy a sétára szavaz, de szerintem a másik térnek nincsenek megkötései: az elgondolkodás nem a földrajzi térhez, hanem a mozgáshoz kapcsolódik, a kimozgáshoz pontosabban, a valahonnan valahová tartáshoz, egy olyan személyes térhez, ami már csak homályosan látja a valahonnant és sehogy a valahovát, de ami giroszkópként az én egyensúlyában tud maradni.
Én egy gömbnek képzelem az én pihenőterét, Certeau méhsejtnek.

"A „spekulatív” visszatér, és a gépiesség kellős közepében kap helyet. Az ellentétek az utazás idejére egybeesnek. Különös pillanat ez, melyben egy társadalom a teret kívülről néző és azon átvágó lényeket alkot magának, és a vasúti kocsik méhsejtjeibe rejti (helyezi) áldott és szent lelkeit. A pihenés és elgondolkodás e helyein, a két társadalmi érintkezési pont (üzlet és család, pici, szinte érzékelhetetlen erőszakos cselekedetek) között hajózó paradicsomi vitorlásokban, helyhez nem kötött liturgiák zajlanak, zárójelbe tett, senkihez sem szóló imák. (Vajon kihez szólnak az utazók álmai?)" Michel de Certeau (fordítás tőlem angolból)

Ma reggel azt képzelem, a lét vonatkoztatási rendszerében a sors valami állandó vektor, amire a véletlenek sokdimenziós terében nagyobb eséllyel lehet rátalálni. Ez egy matematikai jelenség. Biedermann második sejtésének hívom. (csillag)

(csillag) Az első sejtés most nem olvasható éppen, de itt a lényege:
Úgy veszem észre, ahogy telik az idő, egyre több dolog van zárójelen belül, és egyre kevesebb zárójelen kívül. A végére már ezt az egyenletet is könnyen megoldhatóvá alakíthatjuk - a zárójelben lévő kifejezéseket a halállal egyszerűsítve maradok én, maradsz te, marad pár könyv, meg a hegyek. Az élet végtére is egy kettőnél valamivel nagyobb irracionális szám.  Ez tényleg egy matematikai sejtés.