Stigma

Mostanában érdekes, váratlan sebek lesznek rajtam. Tegnap, ahogy mentünk a moziba, kétszer is meg kellett állnom az úton, mintha üvegszilánk állt volna a talpamba. De hiába tapogattam, nem találtam semmit, még apró kavicsot sem, csak ma reggel a sebet, apró vágást a nagyujj talppárnája alatt, milliméteres bemetszést. Azt képzelem most, az apró szilánk a véráramba jut majd, és ha nem vigyázok, odabent sodródik az erekben, áramlik föl és alá, mint homokszem a tengerparton, aztán véletlen vörösvértestbe bújik, eljut a szívig, ahol puszta tehetetlenségből halálra kaszabol minden útjába álló billentyűt. Persze nem. Elvileg nem. Valószínűbb, hogy kilökődik. Hogy már körbezárták a falósejtek, és önmagukat is hozzá ölve, pusztítva, elhatárolják azt a testtől. Elhatároljuk magunkat az idegen anyagtól.
Ez a határépítés kint és bent között örök testfeladat, örök védelmi vonal. Maginot biztos biológus volt. Vagy szeretett volna. Reggelre mindenesetre egy vágás húzódik a jobb alkaromon. Mondjuk két centi. Nem túl mély, de nem is felületes karc. Nem emlékszem, hol szereztem. Kezdek aggódni. Nem krisztusi, de akkor is. Egy kicsit attól tartok, na jó, nagyon kicsit, hogy egyszer majd egy fal előtt állok, és arámi szöveget írok arra a falra a véremmel. Patrícia sem voltam még.
Tegnap este majdnem megfulladtam. Nem is értem, miért, de nem nyitottak ablakot a zsinagógában, ki ne menjen a bánat, talán azért, nem tudod, pedig nem titkos bánat ez, nem szégyellni való,  a sok ember meg csak ült bent, hallgatta a verseket, a zenét, és minden lélegzetével mérgezte, ölte önmagát. A túlélők rossz lelkiismerete. Az életben maradottak vezeklése.
Néztem, ahogy esteledik, ahogy átüt a lemenő nap a bejárat felett, a karzat Dávid-csillagos ablakán. Nem voltam még sötétben idebent, rossz érzésem lett, mint a templomba menekülő hívek, úgy ültünk ott, várva, mikor gyújtják ránk az épületet. Ahogy fogyott a fény, úgy fogyott a reményem is, hogy kikerülök élve, meg  hogy az a helyes fiatal gyerek is megússza. Nem úszta meg, de ezt persze tudtuk előre. A rosszullétig értettük a gyengülő reményét, és a kilátástalanságát is az előadás végére. A levegőre kiszabadulva aztán egyszerre tágult a sok tüdő. Elszívta a sok ember hirtelen a téren a levegőt a zsinagóga körül. A bánat elégetéséhez sok oxigén kell.
Ez a bánat örök seb. Nekem mondhat bárki bármit, hogy unalmas már, meg hogy túl sok, hogy nem akarja az ember minden nap felsebezni a talpát, meg a karját, nem akarja szegekkel átveretni a csuklóját és a lábfejét. Hát nem akarja, aztán mégis muszáj, Inkább, mint hogy valami indokolatlan gyűlölet darálja össze a belső szerveit.