Minek

Minek ír le az ember mondatokat? A mondat kedvéért, a gondolat kedvéért, a zene kedvéért, vagy hogy enyhüljön a szorítás odabent, hogy a neurózis vaspántjai engedjenek egy kicsit a szív körül, hogy a kapillárisok hagyjanak átáramolni annyi vért, hogy ne csomósodjon az élet gonosz daganattá a test eldugott sarkaiban, na most az egyszer még, aztán jók leszünk, aztán nem szorongunk, aztán ügyesebben élünk, okosabban szeretünk, nem pusztítjuk se magunkat, se másokat, nem hazudunk, nem leszünk bántóan őszinték, nem engedjük el, ami a miénk, az életet, és nem kötözzük magunkhoz súlynak a rettegést.
A mondat kincs. Helye van a világegyetemben. Ki nem állhatom, ha valaki úgy szórja el a mondatokat, hogy azok értelmetlenül gurulnak szanaszét. Ez most Spiróról új könyvéről jutott eszembe. Szándékosan nem hívom regénynek. Megint csak becsülni tudom ezt a fickót, szeretni nem. Mi a fene volt ez a Diavolina?? Érdektelen verbális képeskönyv egy íróról, egy korról. Minek. Ezt írtam a molyra .
Közben meg Závada Péter kötete került a kezembe. Megnyugtat, hogy az ő mondatainak látom értelmét. A szorgalmas munkás és a zseni között talán sehol nincs akkora különbség, mint az irodalomban. Azért persze az is igaz, a zseni nem lesz mindig író, a kitartó pedig néha mégis, mert a kitartás is tehetség.
Nekem, azt hiszem, a zseni mégis fontosabb, de ha szerencsés együttállást kellene említenem, akkor mindig csak Nádas jut eszembe. (Esterházyt nem tudom, hova tenni ebben a képletben.)
Más. Forgách András novelláskötetét nyitottam ki reggel. Tetszett az előszó. Azt hiszem, Forgách kicsit lökött. Inkább így. Minden mondatnak legyen célja.