PMK - évadzáró kirándulás

A Pozsonyi Munkaközösség működése nem tekinthet vissza túl nagy múltra, hiszen csak idén ősszel alakult, és szervezte meg első kirándulását, Bächer-emléktúra néven. Tulajdonképpen a nevét is az első kirándulásról kapta, mert az emléktúra éppen a Pozsonyi Piknik idejére esett. (Lásd: Emléktúra)
A tanév során persze nincs túl sok időnk a munkaközösség ügyeivel foglalkozni, de az ominózus tantestületi kiránduláson megérlelődött bennünk az elhatározás, hogy az egyetlen, még mindhárom tagunk számár a szabad hétvégénken ismét kirándulunk.
Elsősorban a Zsigmond Vilmos kiállítás záros határideje motivált minket az időzítésben, egyébként nem is biztos, hogy az év végi agybajban vállalkozunk a 2X4 órás vonatútra. Mindegy. Vállalkoztunk. (Isten éltesse a vágányzárat egyébként. Üzennénk, hogy csak így tovább, ha igyekeznek, talán mindenhol siker úgy rendbe hozni a pályát, mintha földúton zötyögnénk, és akkor ezen a vonalon lehetne minden jegy egy kicsit drágább a retrofelárral. Ja, és tényleg de légyszi, csak olyan sofőröket alkalmazzanak továbbra is a vonatpótló autóbuszokon, akik éjjel tizenegykor valami űbergáz és igénytelen rádióadót hallgatnak maximális hangerőn. Ha Magyarországra jössz, akkor azt a zenét szeressed, amit én, bazmeg. Plakátgyanús.)

A kirándulás kezdőpontja a Briós volt. A Néprajzi Múzeum előtt mindenki koffeinre vágyott, úgyhogy a Kossuth térről átsétáltunk Újlipótba, és beültünk a Briósba. Pontosabban egy kis idő múlva, amikor felszabadult asztal, akkor kiültünk a Briósba. És persze élveztük a napsütés-koffein-nikotin örök és verhetetlen hármasának kombinációját. Mármint bocs, az utolsó elemet csak én, lévén az egyetlen dohányzó munkaközösségi tag. Jut eszembe, hármasság: hárman vagyunk ebben a felállásban is, mit mondjak, nem meglepő (lásd még "Nagyon bejön neked harmadiknak lenni." Mihály), Szóval itt van Emm, TSB és én. Alapvetően kultúr- és olvasáscentrikus három nő, akik szeretnek múzeumba járni, érdekli őket a zsidó kultúra, a fényképészet és Bächer írásai.
Nem tudom, miért jó a három, már azon kívül, hogy prímszám, talán így mindig lehet mindenki többség és kisebbség is egyszerre. Két barna, egy szőke, két New Yorkot járt, akiknek a szíve vérzik a Washington Square láttán, és egy egy magyar tájért rajongó, két klasszikus nő, egy túlkoros screenager, két angol szakos, egy magyaros. Ésatöbbi.

Node, a múzeumok. A Néprajziban a Kő kövön című kiállítást néztük meg, ami a vidéki zsidóság életét hivatott bemutatni. Mind a szándék, mind a kivitelezés egy része dicséretes. Tetszett egy csomó dolog benne, és nem tetszett egy rakás másik dolog. Igényes, koncepcióját tekintve is jó kiállítás, de megint csak 25 és 35 év közötti, tehát jól látó, olvasni tudó és (nálunknál jobban) szerető, és a zsidó kultúra iránt érdeklődő ember számára ideális. Ezt most azért mondom, mert egy kisebb könyvnyi olvasnivalót sikerült kirakni a falakra már megint, amit még mi sem olvastunk végig becsülettel, pedig volt nálunk olvasószemüveg, szeretünk olvasni, és még érdeklődőek is vagyunk.
Én ezt nem értem. Van egy tényleg jó kiállítási anyag, van rá rengeteg pénz, akkor miért nem lehet megkérdezni valakit, aki látott már idős embert és/vagy iskoláskorú gyereket ... Ráadásul van sok interaktív ötlet, köztük jók is, például a Széder-vacsora animált asztala marha jó ötlet... lenne, ha az áldások szövegét nem gyorsolvasó autistáknak tervezték volna.  Na jó, lehet, hogy a lányoknak volt igaza, miből gondolom, hogy nem direkt úgy akarták, hogy ne tudja elolvasni senki. Ami még kicsit feldühített egyébként, pedig a kiállítás rendezői többnyire egész ügyesen kerülték a sztereotípiákat, az az, hogy a meghallgatható zsidósághoz köthető tartozó dalok közt például eredeti zsidó népzene talán nem is volt, viszont klasszul meg lehet hallgatni az Árok partján fütyül a zsidó című dalt. Hát ez szerintem elég nagy baj.
Összességében egyébként mégis szerettük a kiállítást, mert szeretjük a témát, sőt, őszre beterveztünk egy vacsorát is, amikor zsidó ételeket fogunk főzni. Pontosabban jórészt Emm, akinek van gyakorlata még a kóser konyhát illetően is, szóval lesz vagy sólet, vagy gefüllte Fisch, én bárheszt legalább tudok sütni, de majd utánanézek a lengyel tojásnak is, TSB meg itat minket.

A Néprajzi után csatlakozott hozzánk a tesóm, és lesétáltunk a Negyedbe, mert be akartunk ülni a Kazimírba ebédelni, de aztán kicsit drágának találtuk, úgyhogy visszamentünk a Király utcai hamburgerezőbe/tésztabárba. Kaja után átsétáltunk a Mai Manó Házba, hogy megnézzük Kertész szigetbecsei képeit, de megmondom őszintén, nekem ez a kiállítás volt a nap csalódása. Eleve iszonyú kedvetlen volt a nő, aki a jegyet adta. Nagyjából a mi a picsának jönnek ezek ide kifejezés ült ki az arcára, és csak le nem hányt minket. A fotók se tetszettek igazán. Egyrészt volt köztük egy csomó jellegtelen kép, másrészt mind egy méretre volt nagyítva, és számomra abszolút elveszítette azt a jellegzetesen Kertész hangulatot, amit a Szépművészetiben annak idején megtapasztaltam: azt a vegyszerek segítségével fotópapírba ivódott fényt és árnyékot, amihez hasonlót csak kevés ember tud. Túl nagy, túl lapos, túl semmilyen volt a kiállítás nekem, aki pedig oda vagyok Kertész művészetéért. (Ja igen, és mi a tökömnek írják a feliratokat olyan alacsonyra, hogy megfájdul tőle a látogató nyaka??? Pedig nem vagyok egykilencven.)
Na jó, a műterem kurva szép azzal a nagy ablakkal, de azt nem fotózhattam le, mert nem vettem fotójegyet. Kár. Amúgy a teremőr is paraszt volt, amikor kérdeztünk tőle valamit. Ez van. Nem kéne unni a tömeget, pláne nem egy ilyen gyűjtemény alkalmazottainak.

A ház melletti kávézó viszont nagyon kellemes volt. Éljen a felvilágosult főváros, ahol szinte mindenhol lehet laktózmentes láttét és melange-ot kapni. Amúgy a kiállításon megfogalmaztuk életünk fontos vágyait Emm-mel. Egy lakás Fith Avenue 2.-ben, kilátással a Washington Square-re, vagy egy saját nyelviskola. (Bridget szabadságolási tervvel kapcsolatos ámokfutásáról szerencsésen lemaradtam pénteken, nekem már az erről szóló beszámoló is elég volt ahhoz, hogy ismét viharsebesen fel akarjak mondani.) Mindenesetre be kellett látnunk, hogy kell egy szponzor. Igazából ez volt  a nap legfontosabb tanulsága.

Ötre kimentünk még a Ludwigba megnézni Zsigmond Vilmost és a kiállítását. A kiállítás jó, Zsigmond öreg nagyon, de rendkívül szimpatikus. A tárlatvezetésre nem maradtunk, mert egyrészt indult a vonat, másrészt meg nem is igazán lehet már érteni, mit mond a művész. Jó, 85 évesen nem csoda. A Ludwig épülete gyönyörű, odavagyok érte. Ahogy sétáltunk a Duna parton, arról beszélgettünk Emm-mel, hogy tulajdonképpen egészen élhető város ez a Budapest. Más kérdés, hogy logikusan nézve a dolgok állását, sürgősen ki kellene vándorolni valahova északra. Kár, hogy ezekhez is mind kell szponzor.

A nap végén még volt egy kis esti reggeli a Zoskában, aztán négy óra vonatozás haza. Jó volt együtt, gyönyörű szép időnk volt, sokat nevettünk, és megfejtettük a világegyetem létezésének nagy titkát, ami egyrészt a szigszalag, másrészt a Windex, harmadrészt pedig a BKV jegy, ugyanis mindhárom olyasmi, ami mindenre jó. Hármuk kombinációja meg valószínűleg tényleg mindent visz.

Más nincs, holnaptól három napig vizsgáztatok, úgyhogy ma szigorú pizsamanap Nigel Kennedyvel.