Irimiás

Tényleg szerettem volna valami jólesően vicceset írni ma reggel az első vizsganap tapasztalatairól, de nem megy. Nem csak a fizikai fáradtság miatt, pedig nyilván az is egy alapvetően meghatározó élmény, hanem amiatt a masszív nihil miatt, amit érzek a vizsgateremben.
Jól mutatja a helyzet komolyságát, hogy még aranyköpések sem igazán vannak, inkább csak közöny, meg a butaságnak egy olyan áthatolhatatlan szürke fala, amivel talán még soha nem találkoztam az eddigi  munkám során. Még a hülyeséghez is ostobák, tényleg ez az igazság.
Nem kell félreérteni, nem utálom ezeket  gyerekeket, de leírhatatlanul elszomorít a semmi, ami belengi az életüket és a gondolkodásukat, már ha azt, ami a fejükben történik, még egyáltalán gondolkodásnak lehet csúfolni. És nem, azt sem mondhatom, hogy készületlenek, mert tanultak. Hallok betanult, üres fordulatokat, gondolatok nélküli, szájukba gyömöszölt szavakat, amiket kiböfögnek a bizottság elé, de önálló (az mi?), megélt, átélt gondolatból született tudást, azt aztán nem. Ilyen érdektelen, simán szürke, kopott-unott feleletet, mint amit tegnap József Attiláról elmotyogott egy lány... Úgy éreztem oda kell mennem hozzá, és megráznom, hogy basszameg, hallja mit mond?? Elolvasott, megértett, megélt ő már valaha életében egy ilyen helyzetet? Hagyták el, volt egyedül, nézett úgy ki egy szürke reggelbe, hogy nem volt hova menekülnie önmaga elől? Mert nem hiszem el, hogy nem történt már vele ilyesmi, de hogy ezeket az érzéseket képtelen szavakká fordítani, az is biztos. Akkor megértené, át tudná érezni egy másik ember fájdalmát, és nem úgy beszélne versekről, mint húsz deka parizerről.
Ültem tegnap a vizsgán, és azt éreztem, belefáradtam én ebbe. És hiába hiszem, hogy ez itt egy élni érdemes világ, nem az. Ez Krasznahorkai világa, mi meg megyünk ebben a szürke reménytelenségben a ló mellett, és már se kedvünk, se választási lehetőségünk, csak sírunk bele a közeledő éjszakába.
Persze a gyerekeken megtapasztalható érzelmi anorexia nem egyedi. Van belőle felnőtt példa is. Bridget például kikalkulálta, ki és mikortól, no meg meddig lehet idén szabadságon. Ezt így most. Aztán kibaszták a faliújságra. Van, akinek a befizetett nyaralásával ütközik a tervezet, de a legdurvább mindenképpen az, hogy egy kolléganőnknek, aki pár hete veszítette el a férjét hirtelen, és aki emiatt több, mint a megengedett két napig nem dolgozott, most ezeket a napokat le kellene dolgozni, csak közben hoppá találtak a testében egy rosszindulatú daganatot, úgyhogy neki arra a három (!!!) napra most majd táppénzt kell kivennie. Értse mindenki jól, azokra a napokra, amikor már nem dolgozunk, amikor már nincs gyerek a házban...
Nem nyavalyogni akarok, pláne nem sajnáltatni magam, mert szeretem a hivatásomat, szeretek tanítani, és még az iskolámat is szeretem, csak azt gondolom, hogy ez most így nem jó, ahogy van. Nem lehet olyan világban élni, ahol az emberek megszűnnek gondolkodni és érezni. Vagy inkább azt mondom, én nem tudok. Nekem is csak egy élet jutott. Irimiás siralmai az enyémek is.
És nem tudom, hol az a kijárat.