French press

Talán az, hogy mostanában nincs alanya a mondatoknak... mert nincsenek nevek, amiken hívni lehetne az embereket.

Biztosan úgy van az rendben, hogy az új életekben új szavakat kell tanulni, és az új szavakkal együtt új mozdulatokat is.
Az őrölt kávénak jellegzetesen külföldi illata van. Mondjuk egy ismeretlen ország ismeretlen reggelének az illata. Nem teszek mellé konkrét képet, se nacionálét, csak napsütést, kertet, zöld leveleket a fán. Forró vízzel kell átmelegíteni az üvegtestet,  ezt gyakran elfelejtem, rögtön sötétbarna hantokat készítek a henger alján. Bölcsőt vagy sírhalmot. Reggele válogatja.
Aztán a forró víz, a párában felcsapódó gyengédség, a sietség hiánya. Úgy ébreszt fel, hogy megnyugszom tőle. Ez a különleges képessége.
Mezítláb és nagyon lassan nyújtózóm, mert ez a kíméletes reggelek titka. Nem rángatni az ereket, az izmokat és az inakat. Békében lenni az idővel, és a békében lenni egymással.
A French press az ilyen békés viszony a világgal. Nem sietős, de felébreszt, izgalmas, de nem izgat túl, nem rángat, nem taszigál kíméletlenül a reggel felé, egyszerre tapasztalt és gyermeki, komoly és mosolygós. Megtanít rendesen ébredni. Az ízén kívül ezt szeretem benne a legjobban.

A zene a ma reggeli kávé mellé Nigel Kennedy. Az egyik legjobb jazz album, amit mostanában hallottam. Aranybánya ez a pali.