Városbujócska

Tegnap a nagyvárosban jártunk, mert van ez a népszerű (és tegyük hozzá, nem megalapozatlan) véleményem, hogy ha az ember elutazik, többet lát az őt körülvevő világból. A mozgás miatt van-e ez, mert megváltozik a szokásos nézőpontja, vagy egyszerűen csak az ismeretlen utcák miatt kényszerül az ember jobban a lába elé nézni, nem tudom. Mindegy is.
Valamiért az volt a koncepció, hogy emlékeket mutogatunk nekik a múltból. Persze egy napba sok dolog nem fért bele: egy múzeum, egy séta, meg egy kis szabadidő. Így is elfogyott a türelem délutánra a nagy meleg miatt.
A múzeum olyan volt, amilyen régen is, amikor nyitás után pár hónappal láttam. Fényes, csillogó grandiózus. Csak a koncepció ugye ... Szép ez a menyasszony, csak a torka véres. A séta is jó volt, csak meleg, meg néha túl aprólékos. A mai közönségnek nem érdemes túl mélyre merülni, inkább hagyni kell, hogy kérdezzenek. Tetszett, hogy sokat (ha nem is sokan) kérdeztek. (Na, milyen zárójeles nap van.)
Nem akarok túl sommásan nyilatkozni, de az volt a benyomásom, az ezotéria inkább érdekli a mai tizenévest, mint a történelem. Tízezerszeres nap. Ilyenekről beszélgetnek. Kell majd egy új Felvilágosodás hamarosan. (Nekünk Mohács már minek, azt meguntuk.)

Egyre jobban eligazodom a városban. Idegen, mégis az enyém akar lenni. Jövök-megyek, tudom az utcákat, ha nem is a nevüket, azt igen, honnan hova tartanak, van-e árnyékos oldaluk, a kapualj romkocsmát vagy alvó hajléktalant rejt-e. Ismerős a tetovált hamburgeres, meg a Spíler terasza, lehet mondani, hogy szoktam, hogy ott szoktam cigizni az üvegpohárban kihozott tejeskávé mellett, laktózmentes van-e, van, tudom, hogy fordul a Kazinczy utca, és egy ideje már az Illegálnak is van saját története. Ismerősek a házfalak, a koszlott vakolat, a félbehagyott tag az egyik kapun, írni se érdemes, lám, már a neveket sem, félbehagyott életeket élünk.
Kicsit hazajárok ide tényleg, a városnak ebbe, meg más részeibe is.  Szigetvilág ez, az ismert világ darabföldjei közt idegen utcák és emberek óceánjai. Nem tudom, tudnék-e itt élni hosszabb ideig, huzamosan a huzalok közt, de átmenetileg talán. Már ha érdemes volna egyáltalán átmenetileg lenni valahol.
Az egyik diák tegnap megkérdezte, budapesti születésű vagyok-e, hogy ilyen jól kiigazodom. Mondtam, hogy nem, de gyanakodni kezdtem magamra. Az sincs kizárva, hogy akaratomon kívül látens budapesti lettem.

Certeau jutott eszembe megint, a sétái, mármint a sétaelmélete. (Szerezzem már meg valahogy újra azt a könyvet, és olvassam el nyáron. Szégyen, hogy eddig sem jutok el évek óta.) Arra gondoltam, talán éppen ezek az én megváltozott sétaútvonalaim indukálnak majd változást az életemben. A séták alfája mindig Manhattan, a gondosan megtervezett, manipulált tér. Nekem utána Budapest kevésbé tervezett, de még egyfajta szigorúan manipulált urbánus gyakorlatot közvetítő tere következik, ahonnan a minimálisan manipulált természeti térbe igyekszem továbblépni.  Az utóbbi bizonytalan még. Lesz-e még természet ahova, és leszek-e még én, aki.

A városban bújócskáztunk tehát tegnap a történelemmel, az értelemmel, a szeretettel. Aki bújt, aki nem, jött velünk. Szerettem. A végén aztán volt, aki talált valamit, többen semmit, talán még önmagukat sem. Jó lenne persze, ha nem így lenne, de mindegy. Egy ember is pont egy emberrel több.

Más. A világban, a városban, az iskolában téboly van. Az őrültek néha érthetőbbnek tűnnek, mint a normálisak. Vagy senki sem normális, de néhány bolond egyformán bolond, ezért értik meg egymást. Legyen hétvége, és aludjak két napot. Nem fogok persze. Legalább dolgoznék.

Képeskönyv az élet. Ezek tegnap készültek hozzá.